janna

Újabb kalandom a botmixerrel

2009-10-23T04:53:00.000-07:00

Curry-s kukoricakrémleves

Hozzávalók:
2 kisebb krumpli
1 konzerv kukorica
1/2 üveg (konzerv) bébikukorica
1/2 tv paprika
1 dl tej
őrölt gyömbér
őrölt szerecsendió
őrölt bors
őrölt zeller
curry
só
víz
1 ek olívaolaj

Elkészítés:
A kukoricát levével együtt fazékba dobtam és főzni kezdtem 2 dl vízzel, az olívaolajjal, elég sok sóval, őrölt zellerrel és borssal. Azért lehet sok a só, mert majd később jön a krumpli, meg a bébikukorica meg a tej, amik közömbösítik.

Mikor már jól átjárta a sós-fűszeres íz a kukoricaszemeket, levettem a tűzről, hűlni hagytam, majd az egészet botmixerrel jól összepépesítettem.

Visszatettem a tűzre, hozzáöntöttem a tejet és még egy kis vizet.

Belereszeltem két hámozott krumplit kislyukú reszelőn, majd ugyanezen belereszeltem a fél paprikát is (én "meghámoztam" előtte, vagyis levágtam az erős, fénylő héjat a húsáról).

Belekarikáztam a bébikukoricákat, és az egészet jócskán megfűszereztem curry-vel, gyömbérrel és szerecsendióval. Kb. 10 percig hagytam még ezután közepes lángon rotyogni (ha kezd nagyon sűrűsödni, fel lehet közben önteni vízzel), majd miután elzártam alatta a gázt, még kb. kb. 10 percig hagytam fedő alatt, hogy összeérjenek az ízek.

Én egy kis szójaszószt is csurgattam rá, Gábornak nem hiányzott, azt mondta, belecsókoltam a gyomrába ezzel az ebéddel. : )

A „tepsis csirke Janna módra” rimékje

2009-07-12T07:12:00.001-07:00

Az eredeti recepthez képest (http://najanna.blogspot.com/2009/02/intermezzo.html) nem sok változás történt, ám a sikere ennek is fergeteges volt :)
Sorolom.

- A krumpli apró parázskrumpli lett, ezt elég meghámozni (ha szép a héja még ezt sem kell), és rápakolni a bacon-pácolthusi-bacon-pácolthusi rétegek tetejére.
- Az egészet napraforgó olaj helyett olívaolajjal készítettem.
- A szilvát elhagytam. Így kevésbé édeskés az étek, de pont ezért vadabb (főleg sok borssal és mustárral).
- A pácba citromhéjat is reszeltem, valamint rengeteg kakukkfüvet és rozmaringot morzsoltam bele.
- Az egész tetejét (amit ugye a krumplik és répahasábok képeznek, meglocsolva a páclé maradékával) paradicsomkarikákkal és reszelt trappistával díszítettem a sütés félidejekor. Erre pedig még néhány csíkocska bacon került, hogy sütés közben szépen kunkorodhassanak.

Hát íme, beszéljenek tovább a képek!

Janna és botmixere finom répakrémlevese

2009-07-12T06:54:00.001-07:00

Születésnapomra botmixert (is) kaptam. Nem vagyok műszakicikk mániás, ritkán éreztem úgy, hogy egy műszaki tárgyhoz komoly érzelmek fűznek, de ebbe a filipszbe most igazán beleszerettem.

Íme első közös szerzeményünk.

Hozzávalók:

3 nagy répa
2 nagy fehérrépa
4-5 darab nagy gomba
Olívaolaj
Kb. 1 dl tej
Sok őrölt gyömbér
Szerecsendió
Só
Bors
Pároláshoz kb. 1 dl víz
Leves leveként kb. 2,5 dl víz

Elkészítés:

A répát és a fehérrépát felkarikáztam, jénaiba pakoltam, sóztam, megcsurgattam olívaolajjal, és aláöntöttem 1 dl vizet. 6-7 perc 800 watton, fedett jénaiban bőven elég neki, hogy megpuhuljon, de ne főjön (vagyis a rostjai ne menjenek tropára, és az ízek egytől egyig benne maradjanak).

Míg a zöldség a mikróban ringlispilezett, megtisztítottam a gombát, és egymilliméteres szeletekre vágtam (tudjátok, mint a doktorhauszban a CT a koponyát). Forró olívaolajra dobva, borsozva hirtelen lepirítottam (itt-ott úgy pörkölődött meg, mint a chips, ez azért jó, mert így lesz mit rágni a levesben), majd enyhén sóztam.
Amikor lejárt a mikró, a jénai fedelét leemelve hagytam pár percig hűlni a zöldséget, majd a saját levével együtt bezuttyantottam a botmixer poharába, és jól összepépesítettem. Biztos ez valami rejtett perverzió, de számomra egész különleges élményt ad ez a rúdmixerreltrancsírozás… Mikor az áldozat már egészen úgy festett, mint valami extra bébitápszer, ráborítottam a gombára, majd felöntöttem 2,5 dl vízzel, és hagytam rottyanni.
Amint felforrt, beleöntöttem a tejet, majd fűszereztem sok gyömbérrel és kevés szerecsendióval (ha még igényel sót, azt is most jó hozzáadni, mikor már minden hozzávaló benne van és semmivel nem higítjuk tovább).

Ezzel kész is. Én reszelt trappistával ettem, Gábor nélküle. Szerinte önmagában is isteni ízek jönnek elő minden falatnál, és kár elrontani. Nem gondoltam volna, hogy ilyen reform-bio-izé zöldségkaját férfiember szeretni tud, de hálistennek tévedtem :)

Töltött padlizsánom édesrizzsel

2009-07-12T06:22:00.000-07:00

Hozzávalók:
2 db közepes padlizsán
1 db tv-paprika
15 dkg füstöltsajt
1 pohár natúr joghurt
Olívaolaj
Só
Csípős pirosarany
Mustár
Durvára darált feketebors
Kakukkfű
Rozmaring
Bazsalikom
Szerecsendió

A rizshez:
Csípős kechup
Maggi füstölt íz kocka
Curry

Elkészítés:
A padlizsánokat jól megmostam, szárrészüket levágtam, majd hosszukban félbevágtam őket. A belsejüket 1 cm-es falat hagyva kikanalaztam, ezt a belet felkockáztam. Az így kapott hajócskák felszínét besóztam, és fejjel lefelé fordítva 20 percre egy tányéron hagytam – így kifolyatják magukból a keserű levet. Ugyanezt tettem a felkockázott padlizsánbéllel, alapos besózás után egy tányéron hagytam pihenni.
Amíg ők izzadtak, elkészítettem a tölteléket. A pohárnyi joghurtba belekevertem a reszelt füstöltsajtot, egy kis olívaolajat, a fűszereket ízlés szerint, majd a nagyon apróra vágott paprikát.
Mire idáig eljutottam, kb. 20 perc el is telt, úgyhogy a megizzadt padlizsánkockákat kézzel kifacsartam, hogy minél több levüktől megszabaduljanak – így nem lesz túl folyékony a töltelék –, majd belekevertem a már kész masszába.
A kész tölteléket visszatöltöttem a padlizsáncsónakokba, tetejüket enyhén meglocsoltam olívaolajjal, majd megszórtam zsemlemorzsával.
Egy hőálló tálat megkentem egy kis olívaolajjal, ráhelyeztem a négy kishajót, és előmelegített sütőben kb. 40 percig sütöttem.

Egy kis tálkában összekevertem kb. fél dl kechupot negyed kockányifüstölt ízzel, és ízlés szerinti mennyiségű curry-vel. (célszerűbb a füstöltet és a curry-t egy kevés olívaolajban elmorzsolni, kanál hátuljával széttördelni, hogy ne maradjon csomós, és utána hozzáadni a kechupot).
A szokásos módon elkészített rizshez (ami semmiképpen ne legyen szétmálóan ragacsosan túlfőtt) hozzákevertem a kencét, és fedő alatt még hagytam saját gőzében puhulni egy kicsit, hogy az ízeket magába szívja a rizs.

Friss paradicsomsalátával isteni!

2009-04-01T03:56:00.000-07:00

A Viszkis Rabló

A süti a munkahelyemen nagy sikernek örvendett, úgy tűnt, elrabolta mindenkinek a szívét, aki ráharapott :)… pedig igazán egyszerű volt, míg Kedvesem a barátjával lecsózott és sörözött egy irodában, addig én otthon, a saroklakó pók mellől előrángatott alapanyagokból összedobtam.

Hozzávalók:

a sütihez:
5-8 cl viszki
1 narancs héja (a sas nem olyan jó!)
1 zacskó mazsola (kb. két jó nagy marék)
3 tk neszkafé
és a szokásos bögréssüti-hozzávalók, vagyis
2 bögre finomliszt
1 bögre kristálycukor
1 bögre tej
1 ek étolaj
1 cs sütőpor
1 cs vaníliáscukor
3 db tojás

a krémhez
1 cs teszkó gazdaságos kakaós pudingpor (főzéssel készül!)
4 dl tej
1 db tojássárgája
5 dkg vaj
3 ek kristálycukor

Előállítás:

A mazsolát áztasd a viszkibe, minimum egy órára (de inkább sokkal többre.. én türelmetlen voltam, így se lett rossz, de elképzelem, milyen lett volna, ha..!)

A továbbiak a szokásos módon. A száraz összetevőket (liszt, cukor, sütőpor, vaníliás cukor, neszkafé) összekevered, belebluggyantod a három tojást (fehérje-sárgája egyaránt mehet), a deci tejet és az evőkanálnyi olajat, összemancsikolod egyöntetű kencévé, majd beledobod a mazsolát viszkistül, végül belereszeled egy teljes narancs héját. Kever-kever, sütőpapírral bélelt tepsibe kiönt, előmelegített sütőbe bedob, 40 percig alacsony (gázon négyes, ez kb. az egyharmada a maximumnak) fokozaton megsüt.

Pudingot így készítettem (véletlenül sem a csomagoláson leírtak szerint): kb. egy deci tej tálkába, hozzá tojássárgája, összekever alaposan, pudingpor ráönt, csomómentesen elkever. Közben maradék tejet a vajjal és három kanál cukorral felforral, tűzről lekap, barna pudinglötyit hozzáönt, és nagyon sebesen keverget. Kicsit a tűzre is visszarakhatod, de már nagyon kicsi lángra csak. És kész. Hogy mikor, azt érezni fogod az állagán úgyis.

A sütit hegyeskéspróbával ellenőrizd, ha már nem ragacsos, elzárhatod a sütőt. Miután kellően kihűlt, le tudod hámozni róla a sütőpapírt, és egy nagy, éles késsel lapjában ketté tudod vágni.
Kend bele a krémet, zárd össze,hagyd kihűlni, mikor már a krém kellően megszilárdult (na ehhez nekem nem volt türelmem meg időm se, mert már minden pillanatban számíthattam Kedves betoppanására), kockázd fel és tálald.

Újabb étek, március idusának ünnepije

2009-03-16T03:58:00.000-07:00

Megsütöttem életem első tepsis halát. Egyszerű receptet találtam a neten, igaz, vagy húszat végig kellett böngésznem, mire ráleltem egy olyanra, ami az otthon fellelhető hozzávalókból készül.

Picit – természetesen, mint mindig – alakítottam a hozzávalókon, ízében az eredetihez képest erőteljesebb és kissé mediterránabb lett.
Tehát az én változatom:

Tepsis hüje halam joghurtos mártással

Hozzávalók:

A tepsi méretének és a fogyasztók darabszámának megfelelő mennyiségű fagyott hekk
1 citrom
1 ek margarin
bors
só
bazsalikom
2-3 ecetes uborka
2 ek joghurt
mustár
10 dkg füstölt sajt
10-15 szem fekete olajbogyó

díszítéshez citrom és paradicsom

Elkészítés:

A halat kiolvasztottam (mikróban nem lehet! csak szobahőmérsékleten, szóval érdemes 4-5 órával a főzés előtt kivenni a fagyiból), a levét le kellett volna, hogy öntsem, utána megtörölgetni, hogy a lehető legkevesebb víz maradjon benne/rajta. Ehelyett én türelmetlen voltam, mert csak két órával a főzés előtt jutott eszembe, hogy kivegyem a fagyasztóból a halat… Ezért még félig fagyott állapotban kezdtem meg a fűszerezést és a sütést, ami miatt majd’ egy órát kellett várnom a hüje halra, mire az összes víz elsült belőle és alóla… eddigre éhesek és türelmetlenek voltunk, szóval ne kövessétek el a hibámat, ha békét és jót akartok.

A citrom felét rácsavartam, a rostokból is potyogtattam rá bőven, hadd legyen minél intenzívebb. Ezután sóztam, durvára őrölt borssal fűszereztem, majd egy margarinnal kikent tepsiben, előmelegített kb. 200 fokos sütőben fehérre sütöttem (normál esetben ez kb. negyed óra).

Ezalatt a két evőkanál joghurtba belereszeltem kislyukú reszelőn három ecetes uborkát, és kb. tíz deka füstölt sajtot, borsoztam, bazsalikomoztam, és kapott egy kevés mustárt is. Az egészet alaposan összekeverve egy sűrűbb, pástétom-szerű valamit kaptam.
Mikor már minden halacska szépen átfehéredett, kivettem a tepsit, és a halakat jó vastagon, kb. egy cm rétegben megkentem a szósszal.

Vékony karikákra vágott fekete olajbogyót szórtam rá, és az egész legtetejét negyedbe vágott vékony citromszeletekkel díszítettem (ezektől mediterrán érzésem támadt). Visszatettem a sütőbe még kb. 10-15 percre.

Egyszerű bazsalikomos főtt rizzsel tálaltam, és fűszeres fehérborral.
Utána pedig bocimárkájú narancsos csokifagyit ettünk, de ez már egy másik történet : )

Horvátország 2009. aug. 27. szerda - 2009. szept. 2. kedd

2009-03-12T09:45:00.000-07:00

1. nap, amelyen az utazók összecuccolnak és összekupacolnak, és nekivágnak a nagy dalmáciának, ahol majd különféle kalandokon átverekedve magukat meg is szállnak.

Szóval igen, elindultunk a nagybetűs Horvátországba. Reggel indultunk. Már amennyire tőlünk telik. Olyan későreggel. Az út többek között azért bizonyult kalandosnak, mert az egyik alagút előtt nagyjából egy órát vesztegeltünk. Ugyanis baleset történt, persze ezt nem a hosszú-hosszú kocsisor végén megállva tudtuk meg, hanem miután már majdnem visszafordultunk, és erre megindult lassacskán a sor. A roncsautó amit elvittek a szembesávban a hátunk mögé, nem volt szép látvány. A krétarajz sem, amit felrajzoltak, és ami azt mutatta, hogyan szaladt át a jármű a szembesávon keresztül nyílegyenesen a természetbe. Közvetlenül egy alagút előtt. Mi meg aszittük az alagútban történt valami. De hálistennek nem. Szóval továbbindulhattunk.

Egyikünk sem járt még ezen a tájékon, Isztria felé. Ezért újdonság volt Rijeka látképe fentről (ami igen-igen szép), és újdonság volt az is, hogy mekkora-hatalmas hegyek vannak erre.

Éhesen és fáradtan érkeztünk Rovinjba. És dögmeleg is volt. Próbáltunk szállást találni, de ilyenkor én hiába vagyok nyelvzseni (jessz, nó, plíz, stb..), fáradtan és csüggedten elég bátortalanul próbálkoztam a szállások, és a tárgyalóképes személy levadászásával. Miután több helyen mondták, hogy nincs kiadó szállásuk, és máshol sem lesz, mert ügyesen valami hatalmas fesztiválkor sikerült megérkeznünk, méginkább elcsüggedtünk. Kicsit feljebb kezdtünk próbálkozni - na nem az elnöknél, hanem földrajzilag feljebb, távolabb az óvárostól, a nyugodtabb és családiasabb utcácskák mentén. Találtunk egy hölgyet, aki úgy beszélt velünk, mintha legalábbis iskolaigazgató lenne, mi meg a balga kisdiákok. Először mutatott egy szobát, melynek se hűtőszekrénye, se rezsója, fürdőszobája pedig a folyosó végén. Értésére adtam, hogy mi nem igazán ezt keressük, merthogy konyhára márpedig igenis hogy szükségünk van.

Immáron egy erősen gondterhelt igazgatónővel álltunk szemben. Vártunk a sorsunkra, intő vagy apartman. Szerencsére az igazgatónőnek gyors észjárása, valamint egy kicsit kevésbé igazgatós nővére is volt. Felhívta, körülbelül oly titokzatossággal és komolysággal beszélt a telefonba, mintha az elnököt hívná, és valamely fontos nemzetbiztonsági esetet kellene megvitatniuk. De aztán végül kimondta ránk az ítéletet: 40 euróért tud adni szállást, ahova egy óra múlva költözhetünk be, mert takarítják. De akár most megnézhetjük, a férje elnavigál minket kocsival.
Konvolyban odaértünk.

Klassz szoba az emeleten, tágas. Kicsi választófal van a nappali és az étkező-konyha között.
Teljes szobahosszon végigfutó erkély, és nem apró rezsó, hanem normál gáztűzhely. A hűtő tiszta, a fürdőszoba pedig az előtérből nyílt (innen nyílt a tulajdonoséknak egy saját lakrészük és egy saját fürdőszobájuk, de sose zavartuk egymás köreit), és szintén nagyon tiszta, ráadásul szagelszívós. Nagyon kedvesek voltak a szállásadóink, amiben csak lehetett, segítettek. Volt kis kölök, nagy németjuhász - vagyis idilli környezet -, és olaszos lendület, hogy csak úgy röpködtek a CIAO!-k, persze ez nem csak náluk volt így, városszerte, vagy Isztria-szerte igaz volt.

Lecuccoltunk és elindultunk az óvárosba.
Amit így csak esti fényekkel láttunk. Ám így is gyönyörű volt az első gyalogtalálkozás!

2. nap, melyen csütörtök köszönt rá rovinjra. Az utazók megnézik a környéket, strandra vadásznak és csak naplemente után látják városukat. hogy ezt megünnepeljék, megvacsorálnak egy kazalnyi tintahalkarikát a mólón.

Igen, ez volt az a nap, mikor Hékás is rádöbbent, hogy Horvátország nem a hosszú és sekély homokos tengerpartjairól híres.

Reggel, amint felserkentünk, célba vettük a bícset. Azt hiszem, még ez előtt volt az, hogy otthon, reggeli közben megismerkedtünk Ödönnel. Ödön egy szöcskeállat, aki az erkélyünk korlátjában élt. Nem is láttuk az egy hét alatt se vadászni, se táplálkozni, se azt, hogy eljárt volna szórakozni… de talán nem haldoklott. Remélem.

Nos, vissza a strandra: körbejártuk, körbefotóztuk, majd hazatértünk ebédelni.

Aztán újból elindultunk a már részben felderített part felé, ezúttal pancsizni.
A tenger isteni volt, a kövek kicsit kevésbé, de találtunk egy olyan szakaszt, ahol a sziklák közé némi homokos síkság is vegyült. És eltökéltük, veszünk olyan béna szörfcipőt, mint ami a bunkó németeken látható.

A fürdéstől elpilledve halványan maradt még erőnk arra, hogy naplementekor elnézzünk a városba.

Körbefotóztuk az épphogyfényben, és eközben nagy tömegre figyeltünk fel a mólónál. A fesztivál keretén belül fincsi halvacsorát árultak. Rántott tintahalkarikát vettünk, sok kenyérrel és ásványvízzel. És beültünk a többi helyi és turista közé a padsorba. Nagyon jó hangulat volt :) És persze szép panoráma.

Hazaérvén még egy kicsit únóztunk a teraszon, és közben hallgattuk, amint két színpadon kétféle zenekar kétféle zenét játszik.

3. nap, melyen az utazók porecsnek tartván elfjordul a lim-fjord felé. porecsen porecsre esznek és koccintanak, majd hazatérvén csak este látják városukat. A fesztivál végi tűzijátékot pedig a teraszról.

Délelőtt fél tizenegyre már össze is szedtük magunkat, és rögvest elindultunk a Lim fjordhoz. Ez egy elég hosszú hasadék, egy csatorna, ami elég mélyen benyúlik a félszigetbe. Igazából itt szembesültünk vele, hogy Rovinjból nem lehet Porecsbe eljutni a tengerpartot követve. És ahogy megkerültük a kanálist, fantasztikus látványban lett részünk.

- sorköz -

Fentről, délelőtti órákban egészen fenséges a színe, a kékeszöld árnyalat mélysége már-már szédítő. Feledhetetlen látvány, az biztos. Parkolni nem nagyon lehet hol, mert elég keskeny szerpentin vezet a fjord felett, de azért találtunk a hegyoldalban egy pici beugrót. A szalagkorláthoz simulva fotóztunk, amint böhöm autók és buszok száguldoztak el mögöttünk. De megérte.

Porecsbe egy furcsa vörös talajú sztyeppén keresztül érkeztünk meg.

Mármint a kocsit távolabb tettük le, a mars-talajon csak gyalog araszoltunk keresztül, hogy az óvárosba jussunk.

A marsi földeken vidámpark és cirkusz tanyázott. Erről is, meg az óváros innen látható oldaláról is sok fotó készült.

Majd bevettük a várost.

Gyönyörű kis utcácskák, nem olyan meredeken, mint Rovinjban, de legalább annyira megkapóan.

Apró boltok, mindegyik olyan, mintha egy-egy képzőművészeti műhely lenne, ez igazából a teljes Isztriára elmondható, legalábbis amerre mi jártunk. (Na jó, talán kivéve Pulát, az egy nem túl kedves, poros-koszos-forgalmas város, de erről majd később.)

Eljutottunk a település fő templomába is, ami - bár nincs olyan magasan, mint a Szent Eufémia Rovinjban, mégis - csodálatos látványt nyújt mind kívül, mind belül (a belső mozaikok nekem a tanulmányaimból ismert ravennai San Appolinare in Classe templomot idézték, utóbb itthon visszanéztem, nem véletlenül: http://www.marilenalacasella.com/Img/Grandi/san-apollinare-in-classe.gif )

Porecsen sokat sétálgattunk az utcácskákban, de legalább annyit a parton is.

Gyönyörű hosszú parti sétánya van a városnak.

És itt láttuk (láttatta meg velünk az éhes gyomrunk) a település valószínűleg legklasszabb pizzériáját. Nem túl nagy étterem, a félszigetnek – ha a tenger felé állunk – jobbfelén. De mi kíváncsiak és bátrak vagyunk, meg némiképp pofátlanok is, ezért felmentünk az épület legtetejére. Eleinte nem is voltunk biztosak abban, hogy itt eszünk.

De mikor felértünk és megláttuk a panorámát, megízleltük a még épphogy kibírható, de gyönyörűen szikrázó napsütést odafönt, tudtuk hogy mi ma itt ebédelünk. A pincér utánunk jött, hogy segíthet-e, és hát rögtön megkérdeztem, ehetünk-e itt fent. Csak kicsit nézett ránk furcsán, de azért kinyögött egy jesszt. Amint leültünk, Hékás közelebbi barátságba került egy szép élénkzöld ájtatosmanóval. Ezt a mély baráti kapcsolatot meg is örökítettem.

Grillezett tintahalat és tonhalas pizzát rendeltünk. És rengeteg képet lőttünk közben.

Persze bevállaltunk egy-egy sört is, kocsi ide vagy oda. Úgyis kipárologtatjuk ebben a melegben :) (nem a kocsit, a sört..)

Az ebédet követően még kb. egy órát mászkáltunk a városban

– fantasztikus apró tereken, játszótéren, udvarokon, templomoknál –, majd hazaindultunk.

Otthon, Rovinjban még egy rövidke sétát tettünk a naplementével megfestett parti sétányon, körbejártuk fotógépünkkel a félszigetet, hogy minden irányból megörökítsük narancsos-lilás színeit.

Állítólag Alaszkánál kitört valami vulkánféle, s ennek a légkörbe jutó kéngőze okozta azt, hogy az északi féltekén ebben az időszakban mindenhol csodálatos napfelkeltében lehetett gyönyörködni. Nem tudom, mindenesetre valóban feledhetetlen színek és felhőmontázsok varázsolódtak elénk.

Még a Szent Eufémia templomhoz is felmentünk. Szép innen a tenger, még este is.

4. nap, miszerint szombat, melyen a reggeli strandolást követően az utazók megnézik a várost, immár nappal (na jó, késődélután). Végül fény derül arra, hogy a fesztiválnak nincs is vége.

Igen, ezen a napon ébredést és reggelit követően a strandra mentünk. (Reggeli közben örömmel konstatáltuk, hogy Ödönke még megvan.) A strandról nem sok mindent tudok írni, most már strandpapuccsal a lábamon indultam a vízbe. Hékás nem tudta így használni a papucsot, megbeszéltük, ha marad pénzünk, veszünk neki olyan béna bunkónémettúristás szörfcipőt.

A strandolás után megebédeltünk otthon, majd rövid ejtőzést, kávézást követően városnézni mentünk. Végre napfényben, világosban, nappal!!!

Kicsit távolabbról indultunk neki a gyaloglásnak, nem közvetlenül a félszigettől. Meleg volt, és viszonylag csendes: azt hiszem, pont elcsíptük a délutáni sziesztát.

Megcsodáltuk a szikrázó tengert, a ringatózó csónakokat, a fesztiválos vacsoránk helyszínét, a mólót, ahol most üresen fakultak és hevültek a padok és az asztalok a napon.

A móló végéről megbámultuk, lefotóztuk a félszigetet, a horgászó helyieket, a sirályokat.

Körbementünk a félsziget egyik belső utcáján, amit egy idő után jobboldal felől egy strandolós partszakasz szegélyezett.

Ez az utca később felvitt majdnem egészen a Szent Eufémiáig.

Közben mindenütt fürdőző fiatalokat láttunk a sziklákon heverészni, mintha valami hatalmas dagály vagy cunami vetette volna őket partra.

A világítótorony után visszafordultunk a felfelé kúszó sétányon, és leértünk újra közvetlenül a víz mellé. Sirályok, sziklák, sikátorok, tenger, boltocskák, éttermek, pár szép házrészlet.

Aztán megindult a turisták áramlása, a nap erejével fordítottan arányosan.

Néhány fotó a parton, ahogy a sárga égbolt magával azonos színűre festi a vizet, úgy, hogy csak a hullámokból lehet tudni, melyik az ég, melyik a víz.

Aztán egyre narancsosodik minden, majd vörösbe, végül lilán át kékbe fordul.

A „sötét” éjszakában találtunk egy apró borozót, amely igazi helyiek által kultivált intézmény lehetett. Füst, kopott bútorok, egyszerű emberek.

Az egyik törzsvendég kedvesen invitált bennünket, majdnem hajlottunk is rá, de rövid habozás után mégis nemet intettünk, a füst túl áthatolhatatlannak tűnt. Kislány a pegazunikornis lufijával, traktor a „kertvárosi” részen, zsivaj a sok életrekelt tavernából, napszemüveges (!)fiatalok kortyolják koktéljaikat és söreiket, éjszakai kék fények festik az aszfaltot egy tengerparti étteremnél. Nagyjából ezzel a kavalkáddal zárult a nap.

5. (vasár)nap, melyen az utazók megnézik európa legnagyobb amfiteátrumát és végigunatkozzák a poros és személytelen pulát, majd pediglen belebotlanak baléba és ettől leesik az álluk. Este megmártóznak a lemenő nappal narancsra festett tengerben.

Már majdnem fél 12 volt, mire Pulába értünk. Ugye mert ehhez megint át kellett vergődnünk magunkat a Lim fjordon, amin se híd se komp, így hát kerülő.
Meg nem is a koránkelésünkről vagyunk híresek.

Szóval megérkeztünk, és már a legelején picit csalódottak voltunk: hol az a kedves kisvárosias hangulat, hol a személyes varázs, ami Rovinjban és Porecsben fogadott minket??? Sehol. Megközelítettük az amfiteátrumot, aminek a belsejében rikítókék színpad és széksorok díszelegnek, körbejártuk a nagy kerek romot, és semmi izgalmat nem leltünk benne.

Valahogy az egész túl nagy volt, túl embertelen méretű ahhoz, hogy érvényesülni tudjon abból a közelségből, ahogy rápillanthattunk.

E közelség és szokatlan arányok miatt fotókon sem nagyon lehet érzékeltetni az épület hatalmasságát, viszont a fényviszonyok igazán szépek voltak.

Talán madártávlatból más hatása lett volna, nem tudom. Bementünk a shop-ba is, vettünk egy hűtőmágnest – biztos ami biztos alapon, merthogy mindenhonnan van mágnesünk, hát pont innen ne legyen?! Egy légifotós mágnest választottunk.

Meglátogattuk a Gemini kaput,

a kis színházat, és találtunk egy modernebb stílusú Krisztus-ábrázolással díszített templomot.

Felmentünk a várhoz is. Be nem mentünk, mert az pénzbe került, és abból kiindulva, hogy a város többi része mennyire kevéssé lelkesített bennünket, úgy gondoltuk, ez sem okozna különösebb érzelmi hullámot, tehát fölösleges.

A várból lefelé menet találtunk viszont több gyönyörű templomot is. Az egyiknek szép kerengője volt, pálmafákkal, szobor- és oszlopfőgyűjteménnyel.

Visszaértünk a főtérre, ahol körbefotóztunk mégegy kaput (már fogalmam sincs milyen névre hallgatott), majd elindultunk, hogy megkeressük az Augustus templomot.

Volt közben egy kávézó, ahol James Joyce szobra merengett a tömegbe,

voltak szökőkútnál fürdőző csupasz kölykök,

volt postahivatal – ahol végre bedobhattuk a még második napon megírt képeslapjainkat – és a főtértől nem messze volt ócskapiac is.

Rövidebb szakaszon a tengerpartra is kimentünk – volna, ha nem lett volna annyira büdös és ipari. Visszaaraszoltunk hát a sétálóutcákra, láttunk felújítás alatt álló kastélyt, és innen már látszott az Augustus templom is.

A templom egy nagy téren van, itt található a városháza is (a városházának mindkét oldalán volt egy-egy ilyen kis négyoszlopos épület, de mára csak a baloldali maradt meg, ez az Augustus).

Erről a térről egy sétálóutcán átértünk egy másik szép térre, ahol szintén egy templom állt, bár ez már közelebb volt a mai templom fogalomhoz. Harangtornya őrként meredezett mellette.

Továbbhaladtunk a sétálóutcán, és kiértünk arra a partszakaszra, ami az amfiteátrum felé, a kocsihoz vitt minket vissza. Hát, összegezvén a városnézést, abban teljesen egyetértettünk, hogy egyáltalán nem volt nagy élmény. Dehát látni kellett ahhoz, hogy ezt el tudjuk dönteni.

Viszont hazafelé megálltunk egy kicsiny faluban, amit már odaúton kiszúrtunk magunknak, csak akkor még élt bennünk a lelkesedés Pula iránt és elodáztuk a felfedezőutat. Hát most felfedeztük Balét.

Pici falu, sokkal öregebb és megkapóbb utcákkal, mint bármely másik, turisták által felkapott település.

Hihetetlen volt látni, hogy itt-ott szinte gömbölyűre koptak a kövek az évszázadok során.

A falunak van egy hatalmas temploma, egy szintén hatalmas különálló harangtoronnyal. És a település minden utcája ide vezet, bármerre bóklásztunk, állandóan itt kötöttünk ki. Döbbenetesek voltak a méretek, szinte alig fért el az apró téren a hatalmas építmény. Mintha Pula egyik nagytemplomát itt pottyantották volna el véletlenül az istenek.

Lentebb bástyával szegélyezet várfal, és egy hatalmas városháza hirdette, réges-régen nem akárkik lakhatták Balét.

Kicsiny meseváros a javából, ajánlom minden kiváncsiskodó vándornak.

Persze módjával, nehogy ez a hely is egy, a birkanép által megszállt turistaparadicsommá váljon.

A nap további részében az utazók jó nagyot zabáltak otthon, majd pancsoltak egy naplementéset a tengerben, közel a nudista strandhoz, megfáradtan.

6. nap ami hétfő, az utazók végre koradélutántól barangolnak a városukban, esznek gyurcsány-fagyit és lefotóznak többszáz száradó ruhát. A lemenő nap megvilágítja Eufémia oltárát.

Igen, valóban, képesek voltunk végre arra, hogy már délelőtt összeszedjük magunkat, és az ebéd után tényleg elinduljunk a városba. A kocsit egy árnyasabb kis kertvárosias utcában hagytuk, valami panzió parkolórészén talán, mindenesetre védettnek és kevésbé forgalmasnak tűnt a hely. Egy parkon keresztül sétáltunk le a tengerhez.

A normál tengerparti sétány gyors feltérképezése után olyan jachtkikötőket és hajójavító telepeket jártunk végig, hogy csak na.

Persze a várost ekkor is, minden szögből lefotóztuk, tengerrel, anélkül, hajókkal, felhőkkel (ha lettek volna, de hát negyven fok volt és igazi nyári napsütés), emberekkel.

Azután következett az igazi dzsumbuj, a város végre a déli, a legmagasabban fekvő nap fényében.

Furcsa volt azokat az utcácskákat, amelyeket már rég ismertünk villanyfényben és tömeggel, most nappali fényáradatban látni, úgy, hogy épphogy megkezdődött az ebéd utáni csendespihenő.

A színes házak, száradó ruhák, erős árnyékok, lézengő helyi gyerekek (mit nekik szieszta!) világa, időszaka ez, mikor a hőségben nem csak a fagyi olvad el, de már-már a tölcsér is lángralobban.

Ide vág, hogy mikor az egyik parti fagyisnál rendeltünk, és meghallották, hogy magyarul beszélünk, a fagyis srác egy gyors és művészi mozdulatsorral olyan arculatot rittyentett a tölcsérünkbe csokoládé, puncs és pisztácia ízekből, hogy csak na. És az attrakció itt nem állt meg: mikor átnyújtotta, büszkén osztotta meg velünk mesterműve címét: „Gyurcsány Ferenc!” Igen, ismer bennünket Európa!

Már jócskán délutáni volt a napfény, mikor a göröngyös utcákon felbotorkáltunk a nagytemplomhoz.

Megvártuk a naplementét – ha már itt van az ember, muszáj megvárni, gyönyörű vörös fényár úszik be ilyenkor a templom főkapuján, végig, egészen az oltárhoz.

Utána kicsit még lófráltunk az esti belvárosban, bár ez már sok újat nem adott, na de hát azért akkor is...

7. nap az indulás napja, azonban előtte a két utazó elindul egy gyors városnézésre és étteremkeresésre. a csodapanorámás öbölből telebendővel a lim-fjordhoz mennek kávézni, majd pedig haza.

És végül ez a nap is elérkezik egyszer: a búcsú napja. Amíg a reggeli kávéval és a pakolással voltunk elfoglalva, bele sem gondoltunk. Mikor azonban ott tartottunk, hogy el kell búcsúzni a háziaktól, kicsit összeszorult a szívem... gyorsan elkértem a háziúr e-mail címét, biztosítottuk arról, hogy az elkövetkezendő nyarak valamelyikén még mindenképpen visszajövünk, majd meleg baráti kézfogások közepette elköszöntünk.

Egy keveset még sétáltunk a városban, hisz sokféleképp láttuk már, de délelőtti napfényben – lustaságunknál fogva – egészen mostanáig nem.

Más ilyenkor a fény, fehérebb, szikrázóbb, szúrósabb a délutáni sárguló, szétfolyó lágy mézhez képest.

Nekiláttunk ebédhelyet keresni.
Persze amit a térkép jelöl, az naná hogy nem úgy, vagy nem ott van.
Majdnem betévedtünk egy családi vállalkozásba, kihalt puccos kerthelység, sehol egy lélek, de még pincér vagy szakács se, csak a színes hirdető táblák: ilyen-olyan terasz és halétel és restaurant. Rideg volt, gyorsan továbbmentünk.

Mikor már farkaséhesek voltunk, és én egy kicsit agresszív kismalac is az éhségtől és a reménytelen étteremvadászattól, Hékás meglátott egy árnyas, ligetes partszakaszt, ahol fürdőgatyás strandolók ették kézzel faragott fa padokon és széppé formált karosszékekben üldögélve a tenger igazi gyümölcsét. Egy kis faházból hozták át ide az étket és a sört, maga a faház is a fák között bújt meg.

A panoráma innen magára Rovinj-ra valami fenséges. A csevap (ajvárral! itt döntöttük el, otthon veszünk ajvárt) és a tintahal is az volt, amit kaptunk. A felszolgáló lány szeme pedig egy az egyben Valeria Golino-é, eszembe jutott hogy megkérjem, hadd fotózzam le, de aztán túl gyáva voltam hozzá : (
A sör is fantasztikus volt, szóval egy rossz szót nem szólhatok, valóban segített méltó búcsút vennünk a gyönyörű várostól és a feledhetetlen nyaralástól.

Innen még elruccantunk a Lim-fjordhoz, hogy ne csak fenntről lássuk végre, hanem testközelből is, de ez már tényleg csak egy kis kitekintés volt a naaaagy út előtt.

A gyönyörű mélyzöld víz, a vidám pancsoló gyerekek és egy jó kávézás volt az utolsó pár kép, ami elraktározódott bennünk, orvosságként, kapaszkodóként, hogy ne legyünk olyan szomorúak amikor majd visszaérkezünk a szürke, zajos Budapestre.

Dehát muszáj volt visszatérnünk, nem lehetett tovább halogatni. Így hát neki vágtunk a hosszú-hosszú útnak hazafelé, a már ismert hatalmas hegyeken és végtelennek tűnő alagútakon át, megtelve emlékekkel, napfénnyel, a vidám emberek mosolyával, finom tengeri herkentyűkkel és még finomabb horvát sörökkel.

A háziúrtól búcsúzáskor kaptunk egy kis üveg grappát. Fél év telt már el azóta, lassan itt az ideje, hogy a nedű ízével felelevenítsük az akkori hangulatot!

Lassan szakács-blog lesz, nem utazós...

2009-03-12T08:59:00.000-07:00

Janna tárkonyos gombalevese

Hozzávalók:

5-6 jó nagy, vagy 10-12 kisebb fej gomba
4 közepes krumpli
3 közepes répa
1 fehérrépa
kb. negyed zellergumó
1 citrom
1 paradicsom
1 dl tej
1 csapott ek liszt
olaj
só
tárkony
bors
majoranna
mustár

Elkészítés:

A gombát szeleteld fel, kevés olajon pirítsd, majd főzd puhára sok sóval és borssal. Mikor már sok levet eresztett, tedd hozzá a kockákra aprított sárgarépát, fehérrépát, zellert. Ezek még fognak ereszteni jó sok levet, szóval nem kell kipótolni vízzel, hacsak nem „ereszt” a fedő túlságosan.

Mikor félig megpuhultak, tedd hozzá a krumplit, sok majorannát, tárkonyt, és a vizet (eleinte épp csak annyit, hogy ellepje, majd mikor a krumpli már majdnem tökéletesre főtt, lehet többet is. De ne töltsd tele a fazekat, mert jön még bele anyag). Sózd még, ha kell.

Amikor már biztos vagy benne, hogy minden átfőtt, fogj egy laposabb fakanalat, de foghatsz akár villát is, és a krumplikockák egy részét könyörtelenül nyomd a fazék falához. Ezt a pépesítést Cesky Krumlovban tanultam, egy kis Svejk-étteremben, ahol a vad krumplilevest (vagy valami hasonlót) tálalták fel úgy, hogy a krumplit sűrítés céljából félig szétnyomkodták benne. Persze volt épen maradt krumpli is a levesben, de ettől a krémes sűrű állagtól még vadabb, erdeibb, rumcájszosabb a gombás-tárkonyos levesünk. Ha eleget trancsíroztál, habard el a lisztet a tejben, és löttyintsd a levesbe.

Így már biztos, hogy megáll benne a kanál : )
Forrald meg jó alaposan, hogy a tej ne tudjon összerándulni a későbbi hozzávalóktól.

Mikor már jó nagyot rottyant az egész, tegyél bele kb. egy teáskanálnyi mustárt, fél citrom levét, és egy paradicsomot felkockázva.

Ha a paradicsom megfőtt (kissé leválik a héja, a húsa pedig könnyen szétnyomódik), reszelj az egészbe a citrom héjából, kicsit még szórhatsz bele a tárkonyból és a majorannából, s ha ezekkel is fortyant egyet a leves, na akkor van kész.

Pirítóssal és jó fajta sörrel isteni, a pasik csak azért fognak az asztal körül kergetni, hogy adj repetát!

ÚJABB INTERMEZZO

2009-03-11T07:29:00.000-07:00

Csokis-narancsos süti janna módra

Hozzávalók:

1 tábla 60-90% kakaótartalmú csokoládé
1 bögre cukor
1 bögre tej
2 bögre finomliszt
1 ek. olaj
1 jó nagy narancs késsel(!) lehámozott héja (sólyom)
3 ek. kakaópor (nem a cukrozott italpor, hanem porrá őrölt kakaóbab)
2 tojás
1 csomag sütőpor
1 csomag vaníliás cukor

Elkészítés:

A száraz hozzávalókat – cukor, liszt, sütőpor, vaníliás cukor, kakaópor – keverd alaposan össze. A csokoládét késsel bírd rá, hogy fél centis kockákra, morzsalékra darabolódjon. A jó nagy narancsot olyan módon hámozd, hogy a héjnak csak a felső rétegét vágd le róla, a fehér szivacsos héjréteget már ne! Aprítsd fel a lehámozott héjat szintén kb. (vagyis hát max.) fél centis darabkákra.

Keverd bele ezen finomságokat az te száraz vegyülékedbe, s mikor látád hogy ez jó, add hozzá az két tojást, az bögre tejet és az olajat. Keverd hosszan, türelemmel.
Midőn mocsárhoz hasonlatos sűrű egyöntetű masszát látsz tennen ujjaid között, hagyj fel az keveréssel.

Tepsidet, avagy testvéred, szülejed, felebarátod tepsijét béleld ki sütőpapírral. Borítsad dolgos kezed munkájának gyümölcsét az kibélelt tepsi várakozó ölébe.
Előmelegített sütőben, egyharmados erősségen, kb. 40 percig, tűpróbáig süsd.

Majdan pediglen fogyaszd, s gyönyörködj az te tettedben boldogsággal.

INTERMEZZO

2009-02-07T07:14:00.000-08:00

Szóval az úgy volt, hogy ide csak utakat írok, de ez úgy is maradt - gondolatban. A valóságban most muszáj a horvátországi utunk leírása (ami bár több mint fél éve volt, még el se készült) előtt egy receptet idebiggyesztenem.

Sok receptet nézek át minden sütés-főzés előtt, és a tízből egyet se valósítok meg soha. Persze az elképzelés megvan, milyen anyagokból, és milyen jellegű ételt akarok. De soha nem adott receptből dolgozom. Drága szerint ez teljesen egyenes párhuzamban van azzal, ahogy fotózom illetve ahogy pacsmagolom a képeimet - több képből, egymástól átitatva, egymással megszínezve: ebből is egy kicsi, abból is egy kicsi, mindenből amennyit jónak gondolok, teljesen érzés szerint, nem konkrét leírásból.

Nem tudom, talán van benne valami. Mindenesetre köszönettel tartozom apámnak, aki ezt a vénát (amennyiben van ilyenem) elrejtette bennem. Bár mellette soha nem álltam kisgyerekként a konyhában, mint hobbiszakács szülejük mellett azok a lányok, akik felnőttként szeretnek főzni, mégis az ő művészi hajlama, fantáziája, hatalmas érzelmi világa és fantasztikus ízvilága óhatatlanul hozzájárult ahhoz, hogy én is ilyen ötletszerűen és kisérletezőn akarjak főzni.

Tehát a recept:

Tepsis csirke Janna módra

(Drága kifogásolta, jogosan, úgyhogy leírom inkább: kk=kiskanál, tk=teáskanál, ek=evőkanál.)

Hozzávalók:
40 dkg csirkemell
Húsklopfoló
Vágódeszka
Tál
Éles kés
IKEA cserép sütőtál
1 éhes férfiember
40x30 cm (kb) alufólia
1 viszonylag jó gázsütő
3 ek olaj
1 tk mustár
½ citrom leve
1 tk horváth rozi durvára darált színesbors
1 tk szárított bazsalikom
4-5 répa
4-5 krumpli
10 dkg szeletelt bacon
8-10 szem aszaltszilva
1 kk delikát
1 naaaagy paradicsom
1 üveg 1997-es egri Cabernet Franc

Vegyek egy kb. 40 dekás csirkemellet.
Vágjam szeletekre (rostirányra merőlegesen lehetőleg).
Klopfoljam ki kb. félcenti vastagra (vékonyra).
Kb. 2 evőkanál olajba keverjek el 1 púpos teáskanál dijoni (sós, fűszeres, auchan-os) mustárt, és fél citrom levét (kevés rostját is), meg kb. egy csapott teáskanál horvátrozi féle színes durva borsot, és kb. egy csapott teáskanál szárított bazsalikomot (összemorzsolva).
A husit pihentessem benne min. 2 órán át (hűtőben, lefedve).

4-5 közepes répát tisztítsak meg, vágjam hosszában 4 felé.
4-5 közepes krumplit tisztítsak meg, vágjam hosszában 4 felé. Ezeket lehet, hogy meg kéne párolni picit, mielőtt sütöm (pl. mikróba bedobni 10 percre magas hőfokra kicsi vízzel, sóval, margarinnal, jénaiban.. amíg a bacont meg a husit rakom a sütőtálba, ez megpárolódik amennyire kell.)

Az IKEA sütőtálat (cserép, fehér, téglalap alakú) kenjem meg olajjal, majd fektessek végig rajta annyi bacon szeletet, hogy teljesen lefedje az alját. Fektessem végig rajta a pácolt csirkeszeleteket (lecsöpögtetés, leitatás nélkül!). Csíkozzam végig a tetejét répával, majd a répák közé ékalakban tegyem be a negyedkrumplikat (fejjellefelé).
A szóközöket aszaltszilvával tömködjem ki (apró darabokban több helyre befér).

A páctrutyi maradékát, amit a csirkék ottfelejtettek, öntsem fel még egy kis olajjal, egy kávéskanál delikátot keverjek bele, és csöpögtessem végig vele a zöldségeket.
5-6 bacon csíkot még helyezzek el ízlésesen az egész tetején, és fedjem le fóliával (alu).

Tegyem a sütőbe, és háromésfeles fokozaton (kb. 1/3 állásnál) pároljam 40-50 percig.
Vegyem le a fóliát, tekerjem föl a sütőt. 5-ös fokozaton (kb. félállás) süssem 20 percig, míg a leve elpárolódik és sistereg az olaj az alján.

Vegyem ki, és 1997-es egri Cabernet Franc-nal tálaljam.

HÉVÍZ ÉS KÖRNYÉKE

2008-08-12T04:53:00.000-07:00

Az egész ott kezdődik, hogy Drágának július 2-án, nekem pedig 5-én van a születésnapom. Jelentőségteljes, komoly, kerek évszámok is forogtak fenn, és ez nekünk már okot adott a romantikus ünneplésre, ürügyet egy teljes kettesben töltött hétvégére. Nagy(?) harcok árán ki is sírtuk magunknak ezt különböző rokonoknál, megszerveztem a technikai hátteret (szállás, térképek, útleírások gyűjtése, ilyesmi) és a pénteki munka után már indultunk is.
Hat óra körül érkeztünk meg. A házat, melyet interneten foglaltam és telefonon pontosítottam, rögtön megtaláltuk. Tudtak is rólunk: Bálint Júlia? Igen, Bán Julianna!
A szállásadónk Király Eta (Dózsa utcában), akiről kiderült, hogy egy hihetetlenül kedves hölgy. (Valamint az is kiderült róla, hogy munka ügyben valószínűleg már beszéltünk egymással.) Valóban áldott jó lélek: a hűtőnkbe, meglepetésként egy üveg házibort és egy kicsi üveg ribizkelekvárt rejtett. Csodás ajándék!

Érkezésünk lendületével belaktuk a házrészünket, majd a szemerkélő esőtől cseppet sem zavartatva, kiültünk az esőfogó alá a kertbe kártyázni.
Kisvártatva kiderült az alkonyi ég.
Hévíz városa nem túl nagy, ellenben elég kicsike. Bebóklászni nem nagy teher. De ahol régen (belegondolni is borzongató, van annak már tíz éve is) ANKER pékség volt, ifjú korom kedvenc reggeliző helye, ott most egy kibővült kebab-saslik-pizza-hamburgerezde van. Persze a giroszuk nem rossz. De hát ez már nem az a régi emlékekben őrzött, frisskávéhozpéksütizős hely.
Feltérképeztük az éttermeket is, minekutána megállapítottuk, hogy másnap valószínűleg nem Hévízen fogunk ebédelni. (tán Sümegen.)

Másnap elég nehezen szedtük össze magunkat. Miután mégis sikerült, és az idő is csodaszép volt, Egregy felé indultunk.
Csak egyszer tévedtünk el. De az is jól alakult, mert így egy nem szokványos szögből is láttuk a középkori épületet, a körülötte megbújó temetővel együtt.

A templom belülről még kisebb, mint kívülről. Ki gondolta volna. Ezt csak azért írom, mert kintről is meglepően apró; fotók alapján, na meg középiskolai tanulmányaimat felidézvén nagyobbnak hittem. És mivel egy XIII. századi templomról van szó (nálunk ez még romanikább volt mint gótika), meglehetősen vastagok a falai. Kicsit emlékeztetett a tavaly látott veleméri templomra.

Egregyet elhagyva, keresztényi érzelmekkel telten célba vettük a zalaszántói buddhista szent helyet, a Béke-sztupát.

Zalaszántó ezen vége egy vadregényes hegyoldal. A sztupa a hegy tetején rejtőzik, mint egy teáskanna vagy csodalámpás, a fák közé bújtatva.

Gyönyörű fényeket fogtunk ki, és rengeteg látogatót. Csak azt nem értem: közel tíz év alatt miért nem tudták megoldani az út járhatóvá tételét? Miért kell a murva porában öttel „tépnünk” a főúttól a hegy lábáig-oldaláig? Nem csak a szent hely látogatói miatt volna jó ötlet, de lakóházak, újonnan nőtt lakóparkok is vannak. Nem kérném én, hogy a sztupáig hatsávos autópálya vezessen, na de hát, irgum-burgum.
Zalaszántó után Sümeg következett. Drága az útjelző táblák között kiszúrta a Sümegprága nevezetű falut, ami – mivel Prága – igencsak felpiszkálta a fantáziáját. De erről később, egyelőre Sümegre koncentráltunk.
Közös születésnapunkat egy helyi étteremben terveztük megünnepelni, ehhez kerestünk megfelelő pizzériát, vagy egyéb létesítményt. A lovardáig felvezető úton (eddig lehet fölkaptatni autóval a vár hegyére, innen netovább) alaposan körbejártuk a Nimród és más hangzatos nevű éttermeket, de a magas árakon és a pangásban semmittevő pincéreken kívül nem sok mindent találtunk.
Mikor már-már feladtunk minden reményt, lent, a ferences templommal szemben, a Szent István téren megláttam egy kapu elé támasztott PIZZA-robogót. Berobogtunk hát a helyre, mely a felirat szerint: SCOTTI UDVARHÁZ, magyaros ételek, pizzák.

Tágas, szép, és semmi esetre sem üres (úgy értem, volt élet, voltak vendégek meg illatok meg tányércsörgés) udvar fogadott családias nyugalommal, remek pincérrel (számla szerint Miki).
Kezdetnek a melegre és az alkalomra való tekintettel sört rendeltünk.

Hosszú étlapböngészés következett ezután, míg egyáltalán az előételt megválasztottuk: velős pirítóst. A velő kellemesen ínycsiklandó fűszerezésű volt, illatos, és majdhogynem vastagabb rétegben, mint maga a kenyér alatta. Lilahagymával, uborkával és paradicsommal díszítve kaptuk, és miután megettük, az az elégedett érzésem támadt, hogy ha itt fejeznénk be az ebédet, már akkor is mennyei lenne, és nem maradna bennem hiány. De mi nem hagytuk abba az előjátéknál: újabb hosszas töprengés után – mely a hatalmas választéknak és az izgalmas elnevezéseknek volt köszönhető – levest választottunk magunknak: tárkonyos vadragut. Nagy tál isteni finom levest kaptunk, telis-tele hússal és zöldségekkel – és Széptájszólású Miki azon sem hökkent meg, mikor egy-egy gerezd citromot kértünk, hogy pikánssá ízesítsük ragunkat.
Újabb sörrel ejtőztünk ezután. Pár perc éledezést követően jó szokásunkhoz híven megint átlapoztuk az étlapot.

Tettük ezt azért, mert az a fajta pizza, amit az egész gasztronómiai élvezkedésünk elején kinéztünk, ennyi jobbnál-érdekesebb íz után már nem tűnt ide illőnek.
Végül kértük azt a pizzát, melynek nevére már sajnos nem emlékszem, és amelyen sajt, articsóka és sonka volt olyan lágyan összesütve, hogy egyetlen mennyei ízzé forrtak. A tésztája pedig olyan omlós volt, amilyen tán már nem is lehet.
Megkértük a pincért, adja át gratulációnkat a főszakácsnak. Elárulta, nagyon sokan dicsérik a pizzájukat. De hát ez cseppet sem meglepő.

Ezután kólával defibrilláltunk. Majd utójátékként almás-mákos és szilvás-fahéjas rétest kértünk, hozzá egy jó kávét.
Kétség nem fér hozzá, életünk legjobb vendéglője és legjobb ebédje volt. Összesen közel négy órát üldögéltünk itt nyugodt áhítatban, az ízektől és az együttléttől elvarázsoltan. Még a kávé után sem pattantunk föl azonnal: érdemesebb volt élvezni az étterem hangulatát és az ízek emlékét, és inkább elhalasztani a hévízi tóban való lötykölődést, mint felugrani az utolsó falattal a szánkban és rohanni a meleg vízbe.
Minden idők legtökéletesebb ünnepi ebédjét sikerült ajándékba adnunk egymásnak.
És egyszer csak eljött az az idő, mikor azt éreztük, már fel bírunk állni. Teli gyomrunkat cipelve óvatosan felbaktattunk a várba. Illetve csak a kapujához, mert a borsos belépőár eltántorított. Borzasztóan megrendítő – mikor az ember önnön nyelvén taposva felkúszik a hatvan fokban a várig – azzal a táblával szembesülni, hogy: fizess, pláne: nem is keveset, azért, hogy kiköphetted kis tüdődet. Nyilván van valami ésszerű ár, amit szívesen fizetünk. Ez nem az volt.

Lementünk hát, és a Scotti (illetve a templom) előtt bevágtunk jobbra. Itt fás-ligetes rész fogadott, meg egy feltárt rom, egy alsó várhoz hasonlító megmászható alaprajzféle. Itt is elidőztünk kicsit.

Visszafelé átautóztunk Sümegprágán, melynek nevével ellentétben semmi köze a cseh fővároshoz (bár valami összefüggés mégis lehet ezen tájék és a cseh nép között, hisz Sümegprága, Sümegcsehi, Csehi, Csehimindszent mind-mind a környéken, szinte egy kupacban levő települések).
Valahol ki tudja melyik két falu között pedig egyszer csak óriási napraforgók vigyorogtak be a kocsiablakon.

Nem lehetett nekik nem visszavigyorogni: megálltunk egy fotózásra, mert ez eddig még kimaradt az életünkből (az enyémből legalábbis teljesen).

Szépek voltak, mi meg boldogok, hogy ők szépek, meg hogy nyár van, napsütés, növényzet és táj.

Aztán átvágtunk Cserszegtomajon, mivel kifeszített transzparenseken hirdették a cserszegi borfesztivált. Na de SEMMI nem volt semerre. Egy pontig odafelé volt kiírva hogy borfesztivál, utána meg már vissza-nyíl mutatta az irányt, de ama bizonyos pont az ég egy adta világon semmi borfesztivál jelleget nem mutatott.

Keszthely.
A Magyarok Nagyasszonya templomot nagyiramban fotóztuk körbe, hogy még napfényben elcsípjük a kastélyt.

Épp hogy elkaptuk, amint a lemenő nap fényében fürdőzött, a sok turista gyönyörűségére.

Olyannyira épp, hogy mire a hátsó, nagy kertrészhez értünk, elözönlöttek bennünket a szúnyogok. Mindenesetre azért sikerült sok szép fény és árnyék játékában CMOS-ra rajzolni a kastély hatalmas, fenséges épületét és parkját.

Rengeteg fotóval és még több szúnyogcsípéssel gazdagodva, egy objektívsapkával szegényebben tértünk vissza a sétálóutcára.
Meglett a cukrászda, ahol anno isteni finom almáskrémest ettem! (T)Ettük ezt most is, de mivel nap vége volt már, nem kaphattuk frissen. De süti volt és pihenés és üldögélés a sétálóutcán és bámészkodás és ami a legfontosabb: kettesben. Elme-rengésünk volt arról, milyen szép napnak is érkeztünk a végéhez.

Felocsúdván visszasiettünk a Nagyasszonyhoz: gyors vizit a mellette lévő parkban, hátha itt hagyott el engem az a hűtlen objektívsapka. De nem.

Vasárnap.
A szállást délelőtt tíz óráig kellett elhagyni. Elpakoltunk magunk után, összecsomagoltunk mindent, és megkértük a szállásadónkat, búcsúzóul vezessen végig bennünket a többi kiadó lakrészen is. Ámultunk, bámultunk. A tetőtéri „lakosztály” valóban pazar, már-már királyi. De a leginkább nekünk valónak mégis a földszinti nagyobbik lakás tűnt (mi most a két nap alatt a kisebbikben laktunk). Meg is egyeztünk abban, hogy na, ide még visszatérünk.
Fürdőruhánkra kapkodtuk az utcai göncöt, így indultunk el. Elérkezettnek láttuk az időt arra, hogy ha már Hévízen töltjük a hétvégét, csobbanjunk végre egy jót a híres-neves tóban.
Közel egy órányit(!) voltunk a vízben. Drága ekkor értette meg, miért ajánlgattam én annyira az úszógumit. Nem hagyta magát korábban rábeszélni, így az egy órát kb. 1 négyzetméternyi (köb?) területre szorítkozva lötyögte végig, mint egy szép tavirózsa. De jövőre..!
Az elkövetkezendő napokban minden tagunk fájt. Főleg neki. Mint később kiderült: kezdő fürdőzőknek 15-20 perc tóbanlét ajánlott. Ezt sehol nem láttuk kiírva (valószínűleg mi voltunk a vaksik). Meg hát én gimnazistaként másfél–kétórákat töltöttem benne.. no igen, az ifjonti szervezet terhelhetősége…
A tavon ebédeltünk: a tóra nyúló épületkomplexumban lévő büfénél. A sültkolbász (curry-s ízesítésű, meg valami kicsit vadabb német vagy olasz talán, ez utóbbi szalámi ízzel büszkélkedhetett) nem volt valami eget rengető, de legalább kiadós. Ettünk, kicsit még sétálgattunk, aztán összeszedtük cuccainkat, meg bátorságunkat és erőnket, és nekivágtunk a hazaútnak.
Fonyódon van két kilátó.

Itt még megálltunk „kilátni”, hisz a déli partra amúgy nem nagyon jellemzőek a magaslatok.

Egészen Velencéig autóztunk ezután, illetve Pákozdig, ahol a csata emlékművénél levő kis múzeumféleség teraszán elfogyasztottunk egy isteni kávét. Szeretjük ezt a helyet, már ismertük, ezért álltunk meg pont itt.

Aztán tovább autózván láttunk egy vidám sárga kis helikoptert a sztráda fölött zümmögni, még viccelődtünk is, nehogy ránk essen.. Csak itthon derült ki a hírekből, hogy mintegy öt perccel mögöttünk egy hatalmas baleset történt, ami miatt pillanatok alatt Akarattyáig beállt a sor. De mi ezt is megúsztuk.
Nagyon jó érzésekkel tértünk haza. Mintha egy egészhetes nyaralás ért volna véget. Telis telve élményekkel, szépségekkel – meg a háziborral, a ribizkelekvárral, az őrült jó ebéddel –, rengeteg kilométerrel a lábunkban, fáradtan, kimerülten, mégis kisimultan mentünk be hétfőn reggel a munkahelyünkre, azzal a nem titkolt céllal, hogy végre kellemesen kipihenjük ezt a „pihentető” fantasztikus hétvégét.

TUNÉZ BESZÁMOLÓ

2008-05-15T04:05:00.000-07:00

Na, megjöttünk Sousse-ból, ejtsd szussz. Ez Tunéziában van.

Érkezéskor fülledt volt a levegő és iszonyatosan büdös.
Leginkább a záptojás szagához hasonlítanám, de a város közepe felé ez fokozatosan csatornabűzzé alakult. Aztán másnap reggeltől az ottlét végéig a szélé volt a főszerep, ez jó volt mert kiűzte a szagokat, viszont 6 napig úgy tűnt, mintha áramvonalakat tesztelnének rajtunk valami piszokerős szélcsatornában.

Gyomorrontást csak az utolsó napon kaptunk, egész addig bírtuk tünetmentesen (gyógyvodkával, gyógyfügepálinkával). Most koplalunk - ami egyébként is ránkfér, mert rengeteget ettünk a hotel (El Hana Beach) félpanzióján (reggel mindenféle péksütik, sajtok, rántotta, felvágott, zöldségek, vacsira sültcsirke, grillen finom halak, zöldségek, puding, fagyik..)!
A szálloda egyébként a lehetségesek legjobbika, messze a legmagasabb a városban a tengerparti szállodák közül, és elég jelentős pálmaparkja van.

A tetőre ki lehet szökni, és innen a legjobb a panoráma a városra.

Meg persze a tengerre is.

Ottlétünkkor a 4 db, egyenként 22 fős liftből csak egy romlott el, szóval remek a "közlekedés". És 10 €-ért seaview szobát kap az ember, ami valóban pazar, hülyeség rajta spórolni.

Minket az 5. emeleten szállásoltak el, de úgy vettem észre, minden magyart. Alattunk az oroszok. Nappal remekül lehet kémlelni innen a partot, főleg teleobival :)

Esténként (alkonyatkor) pedig az erkélyre kiülve egy-másfél órás fecske-repülőshow gyönyörködteti az embert (meg persze a tenger és a pálmák).

A félpanzió változatos és kiadós kajákat kínált, és a reggelihez a kávé és tea is ingyenes volt. A vacsorához nem adtak ingyen italt, de nem vészes az ára (egy kisüveg Celtia sör 2 dínár, kb. 280 ft). A pincérek hagynak némi kivánnivalót maguk után. Általában bambán lézengnek, a kiskanálért, nagykanálért majdhogynem könyörögni kell mert nem teszik ki alapból az asztalra. Én nem tudom, milyen kultikus vagy transzcendentális jelentősséggel bír egy kanál.. bár Uri Geller és a Mátrix óta sejtem, hogy van valami természetfeletti benne... Ráadásul ha mindketten felálltunk vacsora után az asztaltól, hogy fagylaltért menjünk, mire visszaértünk már kitették a reggelihez szánt terítéket.. szóval nem túl figyelmesek. A néhány pincér közül háromnál is tapasztaltuk, hogy gondtalanul megáll egy oszlopnál, és kellemes arab népdalokat énekelget. Nem a vendégeknek, csak úgy magában. Próbálná ezt meg egy magyar pincér! Dehát kultúrák és pofonok. A csapvíz magyar gyomornak idegen baktériumokkal van teli, így pl. nekem a benne mosott salátalevél tett be utsó nap. (ennek részleteiről nem mutatok fotót inkább...)

Viszont a vitt vagy vett alkohol (vodka, fügepálinka miszerint Boukha, stb) remek fertőtlenítő, amit étkezés előtt és után is érdemes alkalmazni. Ezzel a módszerrel mi már az érkezés estéjén egy helyi büfében vacsoráztunk helyi kebabot (kb. 25x10 cm nagyságú, tortilla szerű batyu, rengeteg hússal, zöldséggel és sültkrumplival megtöltve, valamint sok harisszával, ami a helyi erőspista. Egyenként mennyiségben min. 2 bigmeknek felel meg, tápértékben egy vájling marhagulyásnak, és 2 db ilyen + 3 üveg kóla volt összesen 6 dínár, amit 140-el kell szorozni).

Mivel itt megbizonyosodtunk afelől, hogy nem kell tartani a helyi vendéglátóipari egységektől, pár nappal később betértünk egy kávéra-kapucsínóra az Aladdin kávézóba. Olcsó, jó a kávé, kekszet adnak hozzá, és hát innen is pazar a panoráma (A kezdőkép is innen készült).

Nagyon látványos a berendezése is, helyi tárgyakkal, szőnyegekkel, vízipipákkal, mozaikokkal, majolikákkal és mindenféle cserépedényekkel van tele, három szinten.

Csak ajánlani tudom. A medina fő piacutcáján van.

Végülis a sok tervezett kirándulásból - ami semmiképp nem utazási iroda által szervezett, mert ezektől irtózunk csak igazán - csak Monastir (Bourghiba mauzóleum) és Port El Kantaoui (modern kikötőfalu) valósult meg, nem akartunk nagyon rohanós, fárasztó utat.

Meg aztán Sousse és Monastir medinája (óváros) után úgy éreztük, a Tunisz-i már valószínűleg nem tud olyan nagy pluszt adni, amiért érdemes négy órát vonatozni. Egyébként is a díszes óvárosok helyett végig szívesebben bóklásztunk a szegénynegyed belső, turistáktól mentes utcácskáin. Monastirban láttunk arab temetőt, Port El Kantaoui felé ültünk dottón (olyasmi kisvonat szerű busz mint a Margitszigeten), alkudtunk is sokat táskára, kendőre, emiatt kiabálták ránk hogy bandita, meg szerbusz vizibusz, csácsumicsá, friderikusz, szervusz zsuzsi, szeretlek gábor (ezt Gáboromnak pont egy piszkos, rosszarcú arab uzsorás kiabálta, persze anélkül hogy tudná, mit jelent.. csak azért mondják ezeket, hogy figyelj rájuk és vásárolj.)

Tengert háromszor érintettünk, első nap jó időben, a nyaralás közepén majdnem viharban, hatalmas hullámok között, napsütés nélkül. Az utolsó előtti napon meg tűző napsütésben, viszont hatalmas szélben, ami miatt nem érezte az ember lánya, mennyire ég a bőr..

A medinában elég erőszakosak az árusok, és mit szépítsük, hatalmas kosz van mindenhol (MINDEN ház mellett kiborítva a nejlonszatyiba dugott rakottkrumpli meg üdítősflakonok, pusztában olajfán-kaktuszon nejlonszatyor fityeg mindenütt, stb..)

Viszont minden nagyon olcsó, szépek és mindenképp eredetiek a bőrholmik. Bőrtarisznyát (szép, kidolgozott) 10-30 dínár között kapsz, tárcát 6-25 között kb. Csodálatosak továbbá a kerámiák: tálak, csuprok, fali díszek minden méretben, színben, mennyiségben és árban (de ez csupán alku tárgya).

A medina felsőbb részeiből látni az egész tengert, kikötőstül. És a felső résznek haatengerfeléállsz-baloldalán van a kéklámpás (nem tévedés, itt bizony kék) negyed is, egy fallal leválasztott kis zsákutca, ahol az összes ajtóban lengén öltözött arab démonok állnak.

Ezüst ékszereket érdemes venni, aranyat nem. Az az esetek legnagyobb részében nem arany, csak aranyozott. Viszont ezüstneműből tényleg nagy a választék, még nekem is lett egy apró türkiz köves gyűrűm, ettől a bácsitól (ő talán az egyetlen olyan árus volt, aki nem tukmált, hanem kedvesen, készségesen fogadott és mutatta meg a portékáját. Nem akart rásózni az emberre semmit, és csak azt mutatta, amit kértünk. Nem a vásárláskor fotóztam, hanem visszamentünk hozzá több nappal később. Emlékezett, és megadta a nevét-címét, hogy majd küldjek neki a fotóból ha hazaérek.)

Az utazás is fillérekbe kerül, Sousse-Monastir (kb. 25 km táv, metró-nak nevezett hév szerű keskeny nyomtávú vonattal, Ganz-Mávag kocsikkal) odavissza 2 dínár/kopf.

Egyébként az egész ottlétünk alatt több helyen is előjött az az érzésem, mintha egy megelevenedett Rejtő Jenő könyvben lennék. Megvannak azok az elhagyott, rozsdás kocsmák, melyek valamelyikében talán még a három testőr is vendégeskedett anno.

Azután ott vannak a kikötőnek azon részei, ahol a nemkicsit gyanús alakok tengetik a napot gondtalanul, semmivel nem törődve, de egyértelmű: hogy ha rákérdeznél Fülig Jimmy hollétére, azonnal útbaigazítanának.

Meg aztán vannak egyszerűen érdekes arcok, akikről tuti, hogy valós rejtőalakok mintázódtak, pl. Az Igazi Trebitsch vagy Pipacs. Szóval innen valóban már csak Piszkos Fred hiányzik a kacsázó járásával, vagy ahogyan kavarja.

Tevét a szaharatúra meg a karavántevegelés kihagyása miatt csak a Port El Kantaoui-i állatkertben láttunk. De így legalább nem köpött szemen, dobott le, vagy rúgott meg.

Az valóban nagyon klassz, hogy más kultúrát figyelhet meg az ember. Inkább arab ország ez, mint afrikai. A lakóépületek jellegtelenek, azt a kis egyediséget, ami mégis néhol megfigyelhető, a festett csempék és a különböző formájú bejárati ajtók adják.

Rengeteget bóklásztunk a szegénynegyedekben, eldugott sikátorokban. Ezekben általában még nagyobb a kosz, de közel sem olyan erőszakosak az emberek mint az óváros tömött piacain az árusok. És iszonytató mennyiségű macska van mindenhol. Nem szép cicák: soványak, piszkosak, sokszor sánták vagy törött a farkuk szerencsétleneknek. De így tartoznak hozzá a városképhez (az állatokról, hamár szóbajött: kóborkutyát, szúnyogot - egy-két eltévedt példánytól eltekintve -, skorpiót egyáltalán nem láttunk).

Az eldugottabb részeken az utcán játszó gyerekek sokszor megrohanják az embert. Részben mert látják a fényképezőgépet és így pózolhatnak, mókázhatnak kicsit, részben pedig bonbont, dínárt kéregetni.

Talán nem túlzás, ha azt mondom: ezeket a turistaszem elől elzártabb sikátorokat, telepeket legalább annyira (vagy sokkal inkább?) érdemes látni, megtapasztalni, mint az útikönyvek által ajánlott műemlékeket és medinát. Mi végig eszerint jártunk el, és egyetlen pillanatig nem bántuk meg.

De végülis, mindezt látva, megtapasztalva, végigfotózva és mindent egybevéve mindketten úgy érezzük, sőt, már az 5. napon megfogalmaztuk: Afrikából (Arábiából?) elég volt ennyi. Szép volt és jó, de a jó öreg Görögország számunkra sokkal többet ér. Talán a kevesebb kulturális különbség miatt, talán a tisztaság miatt, nem tudom. Mindenesetre ha valaki Tunéziába vágyik, és viszonylag kevés pénzt szán rá, mindenképpen a Sousse-i El Hana Beach hotelt ajánlom, és sok-sok egyéni kirándulást vonattal, metróval, dottóval meg mindenekelőtt gyalog.

És kívánok hozzá kánikulamentes de napos, enyhénszeles szép időt!