Márciusban határoztam el, hogy ha már Gábor egyedül (nem egyedül, de Mankátlanul-Jannátlanul) megy Franciaországba nyár végén, akkor nekem is legyen végre 7 év után egy külföldi kiruccanásom, lehetőleg tengerrel. Tengerrel, hát perszehogy. Utoljára Cres szigetén voltunk 2011-ben, BM, vagyis Manka Előtt. Azóta éltem külföld nélkül, tenger nélkül, ló nélkül csizma nélkül. Pedig hát egy Bán-nak Horvátországban a helye.
Böngésztem a Brigád ajánlatait, ez azonnal megtetszett: nem csak tenger, de túra, természet is jár hozzá.
Az iroda készséges volt, normális végig, mind telefonban, mind e-mailen könnyen ment az ügyintézés.
Gábor nehezen fogadta el: szerinte a buszút veszélyes. Szerintem a repülő- és vonatút összességében veszélyesebb. Beletörődött. Manka könnyebben elfogadta, de megígértem neki, legközelebb már együtt megyünk Horvátországba.
Szóval lélekben már 4 hónapja készültem a nagy utamra. Ami csak az enyém, az első és egyetlen egésznapos énidőm Manka születése óta, amit a 41. születésnapomra kértem és kaptam.
Té mínusz ötvenötperckor indultam útnak egy pelenkázótáskányi szalámisszendviccsel (nem röhög!), ásványvízzel, esőkabáttal és egy nagyméretű csehszlovák tetrapelenkával (mondom nem röhög! nedvszívóbb mint a frottírtörölköző és kisebb helyen elfér). Té a találkozás időpontja a busznál, hajnali fél egy, Blaha Lujza tér.
Böngésztem a Brigád ajánlatait, ez azonnal megtetszett: nem csak tenger, de túra, természet is jár hozzá.
Az iroda készséges volt, normális végig, mind telefonban, mind e-mailen könnyen ment az ügyintézés.
Gábor nehezen fogadta el: szerinte a buszút veszélyes. Szerintem a repülő- és vonatút összességében veszélyesebb. Beletörődött. Manka könnyebben elfogadta, de megígértem neki, legközelebb már együtt megyünk Horvátországba.
Szóval lélekben már 4 hónapja készültem a nagy utamra. Ami csak az enyém, az első és egyetlen egésznapos énidőm Manka születése óta, amit a 41. születésnapomra kértem és kaptam.
Té mínusz ötvenötperckor indultam útnak egy pelenkázótáskányi szalámisszendviccsel (nem röhög!), ásványvízzel, esőkabáttal és egy nagyméretű csehszlovák tetrapelenkával (mondom nem röhög! nedvszívóbb mint a frottírtörölköző és kisebb helyen elfér). Té a találkozás időpontja a busznál, hajnali fél egy, Blaha Lujza tér.
A metró peronján 18 perc telt várakozással, olvasgatással, mert inkább itt, 4 peronőrzővédő társaságában, mint a Blahán, az éjfélkörüli kitudjakik társaságában.
Jól számítottam, nagyjából pont félegykor a Corvin előtti parkolónál voltam. Két busz állt bent, nagy tömeggel körülvéve. Egy idegenvezetőt megkérdeztem, ez megy-e Plitvicére, nem. Mögöttem viszont már kisebb banda fülelt-sasolt, hogy mit beszélek a nővel, kiderült, nem egyedül kóválygok a plitvicei buszt keresve, csak ők mulyábbak voltak és nem mertek kérdezni. Egy perc múlva jött egy új busz a parkolóba, ez már csak az Emporium mellett tudott megállni. Kiszállt a sofőr, elmászkált hátra, mi meg ott gyülekeztünk tanácstalanul a szalámisszendvicstől és felfújható nyakpárnától duzzadó hátizsákjainkkal, hogy most akkor mivan.
Kisvártatva lesétált a busz lépcsőjén egy negyvenes pasas, és mint a porondmester a cirkuszban, hetykén megszólította a közönséget: „Jó reggelt! Na, megyünk Plitvicére?”
Mihály – a porondmester – olvasta a neveket az ajtóban, és mondta hozzá a helyet, ki hova cuccoljon. Nem tudom, volt-e más is egyedül, de tuti én kaptam a legjobb helyet: a vezető ülés mögött kettővel, a kettes ülésen egyedül. Szóval ablak mellett is ültem, helyem is volt elnyújtózni, és még a szélvédőn is kiláttam ha kicsit nyújtóztam.
Az út hosszú volt, a magyar szakaszon villámokkal tűzdelt, de nem volt vészes felhőszakadás. A határon sok km-es sor állt, a sofőr kivágott a leállósávba és végigdöngetett rajta a beengedőkapuig. Ott már volt buszos sáv, és egyedüli busz voltunk, úgyhogy innentől már csak a gyors iratellenőrzés és mehettünk a tavakhoz.
Fél9-kor értünk a plitvicei parkolóba, Mihály már a buszon beszedte a belépő árát. Nem azért, mert csoportosan olcsóbb, hanem mert foglalása volt, és így nem kellett a pénztár soktízméteres sorát végigállni, hanem az információnál besétált, megvette a kupac jegyet és kiosztotta nekünk. Egy gyors vécére volt időm ezalatt, kávészerzésre már nem. De a nemzeti park segített elfelejteni a 2 óra alvás és a kávéhiány okozta fejfájást is. Paradicsomi környezet, ha eddig azt hitted a plitvicei fotókról, hogy „ááá, nem ilyen, csak túlszaturálták a képet”, hát NEM. Ez ILYEN. Valóban.
Egyik ámulat a másik után, egyik vízesés a másik fölött, alatt, mellett.
A kishalak a többméter mély tóban is felszínközelinek látszanak, és nem menekülnek, jönnek ők is, a kacsák is: mi nézzük őket, ők néznek minket. Nekünk ők a természet közelsége, nekik mi vagyunk a szórakoztató vándorcirkusz a tarka ruháinkban, furcsa beszédünkkel.
A zöldnek olyan árnyalatai mutatkoznak minden irányban, amilyenekről nem is tudtam. Nem, ilyen nincs és mégis itt van az orrom előtt.
Sokat kellett caplatni. Persze tudtam, ezért jöttem sportcipőben, de akkor is na. Túra volt a javából. Főleg mert induláskor még majdnem fáztam, egy óra múlva meg már úgy tűzött a nap, hogy vadásztam az árnyékra.
Egyénileg mentünk, nem jött velünk az idegenvezető sem. Volt, hogy amerikaiak mellé sodródtam, volt, hogy francia család mellé, voltak holland kutyások, német egyformánszőkék. De nem annyira figyeltem az embereket, hisz a táj látványa sokkal izgalmasabb volt.
Sok-sok gyaloglás és fotózás után megérkeztem a hajóállomáshoz. Hosszú kígyózó sor fogadott, s mivel egyedül voltam, nem tudtam sorbanállás közben kávézni vagy képeslapot válogatni a shopban.
Félóránként indul a hajó, egy kb. 15 perccel azután ment el, hogy beálltam a sorba. Méricskéltem, hány ember áll előttem, felférek-e a következőre, vagy még félóra várakozás vár majd rám. Előttem is magyarok álltak, már elhatároztam, ha pont előttem akarják visszaakasztani a láncot, azt mondom majd, velük vagyok, így hátha még felengednek. Nos nem volt rá szükség, nem előttem, hanem pont MÖGÖTTEM akasztották vissza. Kb. 70 emberből én voltam a legutolsó, aki még felfért a hajóra. Mi ez, ha nem mázli?!
A hajón mindenki ült, így számolták ki, senkinek ne kelljen állni. Tető volt a fejünk fölött, nem tűzött ránk a nap. Megérkezvén újult erővel vágtam neki a további útszakasznak.
Innen fel kellett mászni egészen a felső tó túlsó feléig, onnan indult a busz vissza az alsó bejárathoz, ahonnan az egész séta indult. A növényzet itt sokkal burjánzóbb, érintetlenebb volt, mint odalent, mintha őskori dzsungelbe, ember előtti paradicsomba tévedtem volna, és bármelyik vízesés fölött megjelenhetne egy megtermett quetzalcoatlus.
Innen fel kellett mászni egészen a felső tó túlsó feléig, onnan indult a busz vissza az alsó bejárathoz, ahonnan az egész séta indult. A növényzet itt sokkal burjánzóbb, érintetlenebb volt, mint odalent, mintha őskori dzsungelbe, ember előtti paradicsomba tévedtem volna, és bármelyik vízesés fölött megjelenhetne egy megtermett quetzalcoatlus.
Minden oldalösvényre elmentem, ahonnan jobb kilátás nyílt, aztán vissza a fő csapásra a buszállomás felé.
Egyetlen ösvénynél azonban már nem bírtam, az egy magasabb ponttól meredeken lefelé ment, körívben, hogy egy nagy vízesést szemből is le lehessen fotózni, ne csak oldalról. Félútig elmentem, de belegondoltam, hogy ugyanezen felfelé kell visszamenni, és ekkor már félegy volt, a legmelegebb tűző nap, a legforróbb levegő.
Talán így is láttam már a soknál is többet, napokba telik, míg leülepszik bennem a sok élmény.
Egyetlen ösvénynél azonban már nem bírtam, az egy magasabb ponttól meredeken lefelé ment, körívben, hogy egy nagy vízesést szemből is le lehessen fotózni, ne csak oldalról. Félútig elmentem, de belegondoltam, hogy ugyanezen felfelé kell visszamenni, és ekkor már félegy volt, a legmelegebb tűző nap, a legforróbb levegő.
Talán így is láttam már a soknál is többet, napokba telik, míg leülepszik bennem a sok élmény.
A buszmegállónál várni kellett kb. 10 percet, aztán egy zárt, levegőtlen, több kocsiból álló, vonatszerű kisbusz levitt a tórendszer legaljához. Kicsi szerpentineken mentünk, baloldalon ültem, így ráláttam az egész bejárt útvonalra: a tavakra, növényzetre, gyaloglókra, sziklákra, hidacskákra, fa pallókra, zöldekre és kékekre. Jó volt így búcsúzni a végigjárt parktól. Lent megebédeltem (aha, szalámisszendvics), majd vadásztam egy kávét, egy ásványvizet és képeslapokat. A buszhoz a kiírt találkozó (13:45) előtt 10 perccel értem vissza. Aztán még 45 percet vártunk, mert valaki eltévedt a tavak körül. Végül 14:20-kor indultunk tovább a tengerpart felé.
Senj felé az út nagy hegyeken keresztül vezet. Nincs alagút, szerpentinek vannak. Meg ügyes sofőrünk, hisz nem lett gond. A belváros kikötőjében levő buszparkolóban tettek ki minket.
A kikötő mellett közvetlenül már strand van, így átgyalogoltunk a belváros egy szakaszán, és csobbantunk. Nekem át se kellett öltöznöm, a túracucc alatt viseltem a komplett fürdőruhát mindvégig.
A part kavicsos, a szörfcipő kényelmes. A víz hirtelen mélyülő és elég sós. Mivel tudok úszni, de pszichésen nem – ha tudom, hogy nem ér le a lábam, nem tudok úszni -, úgy döntöttem, csak felfekszem a vízre és lebegek, szememen a napszemüveggel, bámulom a kék eget.
Ez addig jó is volt, míg nem csapott a szemembe (igen, a szemüveg alá) egy extrasós hullám. Lábat le, szemüveget fejtetőre, szemdörgölés. Míg álldigáltam és dörgöltem, jól felforrósodott az a sötét fejem (na jó, hajam) a tűző napon, mondom magamban, bevizezem, mielőtt végigfekszem újra a hűvös hullámokon. Befogtam az orrom, összeszorítottam a szemem és hátrahajoltam, hogy a teljes fejtetőm beleérjen a vízbe, a hajam mindenhol hűsöljön. Visszaegyenesedve éreztem, hogy valami végigaraszol a testem mellett lefelé. Lenéztem, jé mi lehet ez, halacska? Hát nem, természetesen a napszemüvegem volt.
Mivel két kiállóbb sziklán álltam, és így ért nyakamig a víz, a szemüveg a kettő közé a mélyedésbe esett pont. Gyors mérlegelés: á, nincs ez mélyen, meg leér a lábam, szóval simán lebukok érte és felveszem. Aha… az egy dolog, hogy nyitott szemmel csináltam, mivel látnom kellett a célt. De azt igencsak kihagytam a számításból, hogy a sós víz bizony feldob. Fejjel előrebuktam, kapálóztam mint egy áram alatt levő béka, és nem haladtam lefelé 5 centit se. Szar, mikor látod a célt, ott van két karnyújtásnyira, de te csak egyre vagy képes, mert egyszerűen nem mész lejjebb, bárhogy evickélsz. Első próbánál a melltartófelsőm nyaki pántja kikötődött, bónuszként. Mivel nyakig voltam a vízben, ezen már nem is izgattam magam, ki láthat és ki nem, gyorsan megkötöttem kétcsomóra, és folytattam az idióta kapálózást a mélybe. Háromezer forintos szemüveg, nincs az az isten, hogy itthagyjam! Ráadásul délután és hazafelé is szükség lesz rá a naplementében! Negyedik nyitottszemes, esetlenfókás próbálkozásom sikerrel járt, az ujjam hegyével végre valami isteni csoda folytán elértem. Úgy emelkedtem ki a vízből, mintha legalábbis a szentgrált hoztam volna fel a felszínre.
Csöppet kapkodtam a levegőt, közben meg belül óriásit röhögtem magamon, hogy mennyire világbénája vagyok. Mindenesetre életreszóló élmény volt nyitott szemmel gyöngyhalászkodni az Adrián, feledhetetlen.
Ez addig jó is volt, míg nem csapott a szemembe (igen, a szemüveg alá) egy extrasós hullám. Lábat le, szemüveget fejtetőre, szemdörgölés. Míg álldigáltam és dörgöltem, jól felforrósodott az a sötét fejem (na jó, hajam) a tűző napon, mondom magamban, bevizezem, mielőtt végigfekszem újra a hűvös hullámokon. Befogtam az orrom, összeszorítottam a szemem és hátrahajoltam, hogy a teljes fejtetőm beleérjen a vízbe, a hajam mindenhol hűsöljön. Visszaegyenesedve éreztem, hogy valami végigaraszol a testem mellett lefelé. Lenéztem, jé mi lehet ez, halacska? Hát nem, természetesen a napszemüvegem volt.
Mivel két kiállóbb sziklán álltam, és így ért nyakamig a víz, a szemüveg a kettő közé a mélyedésbe esett pont. Gyors mérlegelés: á, nincs ez mélyen, meg leér a lábam, szóval simán lebukok érte és felveszem. Aha… az egy dolog, hogy nyitott szemmel csináltam, mivel látnom kellett a célt. De azt igencsak kihagytam a számításból, hogy a sós víz bizony feldob. Fejjel előrebuktam, kapálóztam mint egy áram alatt levő béka, és nem haladtam lefelé 5 centit se. Szar, mikor látod a célt, ott van két karnyújtásnyira, de te csak egyre vagy képes, mert egyszerűen nem mész lejjebb, bárhogy evickélsz. Első próbánál a melltartófelsőm nyaki pántja kikötődött, bónuszként. Mivel nyakig voltam a vízben, ezen már nem is izgattam magam, ki láthat és ki nem, gyorsan megkötöttem kétcsomóra, és folytattam az idióta kapálózást a mélybe. Háromezer forintos szemüveg, nincs az az isten, hogy itthagyjam! Ráadásul délután és hazafelé is szükség lesz rá a naplementében! Negyedik nyitottszemes, esetlenfókás próbálkozásom sikerrel járt, az ujjam hegyével végre valami isteni csoda folytán elértem. Úgy emelkedtem ki a vízből, mintha legalábbis a szentgrált hoztam volna fel a felszínre.
Csöppet kapkodtam a levegőt, közben meg belül óriásit röhögtem magamon, hogy mennyire világbénája vagyok. Mindenesetre életreszóló élmény volt nyitott szemmel gyöngyhalászkodni az Adrián, feledhetetlen.
A kőpárkányon üldögélve kicsit megszáradtam, aztán a szörfcipőt és a törölközőt bezacskóztam, vizes fürdőruhámra húztam a shortot és a topot, és nekiindultam a városnak.
A fényképezőgépem közben lemerült, csoda hogy eddig bírta a picivacak, így is nagyon hálás lehetek neki, igazából Manka fényképezője, a kis rózsaszín. Butaokostelefonommal fotóztam innentől, meg 20 percenként bekapcsolva még az 1 kép erejéig feléledő picivacakkal. Az utcák igazi horvátok, szűkek, kopottzsalusak, szélbenszáradólepedősök.
A főtéren sok étterem van, de enni nem akartam (egy párocska monda a buszon hazafelé, bűnrossz pizzát ettek ott), fagyizni szerettem volna. Megkérdeztem, van-e tejmentes fagyijuk, mintha más bolygóról érkeztem volna. Pedig hát itthon már minden cukiban van… sebaj, ezt is megspóroltam. Vettem két képeslapot, és élveztem a lemenő nap egyre narancsosabb fényét, ahogy végigkúszott a házfalakon, arcokon, hullámokon.
A mólónál gyerekek ugráltak a vízbe viháncolva, a kikötőben kis halászbárkák halászai birkóztak a hálóval, de csak amolyan ráérősen, ahogy egy meleg nap késődélutánján illik.
Találtam kiskocsmát eldugott utcácskában, ahol helyiek ültek lassítottfelvételként sörözve-kávézva. Pillanatra majdnem elcsábultam, hogy egy pohár ozujskora leüljek melléjük, de aztán belegondoltam, milyen magányosnak érezném magam egyedül sörözgetve, hirtelen rámzuhanna a fáradtság is, és csak rosszkedvem kerekedne. Úgyhogy talpaltam tovább, járva az utcákat-tereket.
A Blahától 55 perc alatt keveredtem haza, a Púposhídtól gyalogoltam sünik és cicák, meg a telihold társaságában. Szép volt ez is. Otthon gyors tusolás-hajmosás, pár falat vacsora, fogmosás és alvás. Negyed öttől fél tízig hagyott a család aludni, örök hála és köszönet nekik érte. Ébredéskor a főbb gondolatok:
- jaj de tömény volt, még fel se fogtam egészen, amit átéltem
- jaj de hiányzott Mankával a reggeli összebújás
- jaj de kurvára fáj a vádlim
- jaj de sok kávéra van szükségem azonnal (Gábor főzött rögvest ❤)
…hát ennyi. A többit mondják el a képek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése