HÉVÍZ ÉS KÖRNYÉKE

Az egész ott kezdődik, hogy Drágának július 2-án, nekem pedig 5-én van a születésnapom. Jelentőségteljes, komoly, kerek évszámok is forogtak fenn, és ez nekünk már okot adott a romantikus ünneplésre, ürügyet egy teljes kettesben töltött hétvégére. Nagy(?) harcok árán ki is sírtuk magunknak ezt különböző rokonoknál, megszerveztem a technikai hátteret (szállás, térképek, útleírások gyűjtése, ilyesmi) és a pénteki munka után már indultunk is.
Hat óra körül érkeztünk meg. A házat, melyet interneten foglaltam és telefonon pontosítottam, rögtön megtaláltuk. Tudtak is rólunk: Bálint Júlia? Igen, Bán Julianna!
A szállásadónk Király Eta (Dózsa utcában), akiről kiderült, hogy egy hihetetlenül kedves hölgy. (Valamint az is kiderült róla, hogy munka ügyben valószínűleg már beszéltünk egymással.) Valóban áldott jó lélek: a hűtőnkbe, meglepetésként egy üveg házibort és egy kicsi üveg ribizkelekvárt rejtett. Csodás ajándék!

Érkezésünk lendületével belaktuk a házrészünket, majd a szemerkélő esőtől cseppet sem zavartatva, kiültünk az esőfogó alá a kertbe kártyázni.
Kisvártatva kiderült az alkonyi ég.
Hévíz városa nem túl nagy, ellenben elég kicsike. Bebóklászni nem nagy teher. De ahol régen (belegondolni is borzongató, van annak már tíz éve is) ANKER pékség volt, ifjú korom kedvenc reggeliző helye, ott most egy kibővült kebab-saslik-pizza-hamburgerezde van. Persze a giroszuk nem rossz. De hát ez már nem az a régi emlékekben őrzött, frisskávéhozpéksütizős hely.
Feltérképeztük az éttermeket is, minekutána megállapítottuk, hogy másnap valószínűleg nem Hévízen fogunk ebédelni. (tán Sümegen.)

Másnap elég nehezen szedtük össze magunkat. Miután mégis sikerült, és az idő is csodaszép volt, Egregy felé indultunk.
Csak egyszer tévedtünk el. De az is jól alakult, mert így egy nem szokványos szögből is láttuk a középkori épületet, a körülötte megbújó temetővel együtt.

A templom belülről még kisebb, mint kívülről. Ki gondolta volna. Ezt csak azért írom, mert kintről is meglepően apró; fotók alapján, na meg középiskolai tanulmányaimat felidézvén nagyobbnak hittem. És mivel egy XIII. századi templomról van szó (nálunk ez még romanikább volt mint gótika), meglehetősen vastagok a falai. Kicsit emlékeztetett a tavaly látott veleméri templomra.

Egregyet elhagyva, keresztényi érzelmekkel telten célba vettük a zalaszántói buddhista szent helyet, a Béke-sztupát.

Zalaszántó ezen vége egy vadregényes hegyoldal. A sztupa a hegy tetején rejtőzik, mint egy teáskanna vagy csodalámpás, a fák közé bújtatva.

Gyönyörű fényeket fogtunk ki, és rengeteg látogatót. Csak azt nem értem: közel tíz év alatt miért nem tudták megoldani az út járhatóvá tételét? Miért kell a murva porában öttel „tépnünk” a főúttól a hegy lábáig-oldaláig? Nem csak a szent hely látogatói miatt volna jó ötlet, de lakóházak, újonnan nőtt lakóparkok is vannak. Nem kérném én, hogy a sztupáig hatsávos autópálya vezessen, na de hát, irgum-burgum.
Zalaszántó után Sümeg következett. Drága az útjelző táblák között kiszúrta a Sümegprága nevezetű falut, ami – mivel Prága – igencsak felpiszkálta a fantáziáját. De erről később, egyelőre Sümegre koncentráltunk.
Közös születésnapunkat egy helyi étteremben terveztük megünnepelni, ehhez kerestünk megfelelő pizzériát, vagy egyéb létesítményt. A lovardáig felvezető úton (eddig lehet fölkaptatni autóval a vár hegyére, innen netovább) alaposan körbejártuk a Nimród és más hangzatos nevű éttermeket, de a magas árakon és a pangásban semmittevő pincéreken kívül nem sok mindent találtunk.
Mikor már-már feladtunk minden reményt, lent, a ferences templommal szemben, a Szent István téren megláttam egy kapu elé támasztott PIZZA-robogót. Berobogtunk hát a helyre, mely a felirat szerint: SCOTTI UDVARHÁZ, magyaros ételek, pizzák.

Tágas, szép, és semmi esetre sem üres (úgy értem, volt élet, voltak vendégek meg illatok meg tányércsörgés) udvar fogadott családias nyugalommal, remek pincérrel (számla szerint Miki).
Kezdetnek a melegre és az alkalomra való tekintettel sört rendeltünk.

Hosszú étlapböngészés következett ezután, míg egyáltalán az előételt megválasztottuk: velős pirítóst. A velő kellemesen ínycsiklandó fűszerezésű volt, illatos, és majdhogynem vastagabb rétegben, mint maga a kenyér alatta. Lilahagymával, uborkával és paradicsommal díszítve kaptuk, és miután megettük, az az elégedett érzésem támadt, hogy ha itt fejeznénk be az ebédet, már akkor is mennyei lenne, és nem maradna bennem hiány. De mi nem hagytuk abba az előjátéknál: újabb hosszas töprengés után – mely a hatalmas választéknak és az izgalmas elnevezéseknek volt köszönhető – levest választottunk magunknak: tárkonyos vadragut. Nagy tál isteni finom levest kaptunk, telis-tele hússal és zöldségekkel – és Széptájszólású Miki azon sem hökkent meg, mikor egy-egy gerezd citromot kértünk, hogy pikánssá ízesítsük ragunkat.
Újabb sörrel ejtőztünk ezután. Pár perc éledezést követően jó szokásunkhoz híven megint átlapoztuk az étlapot.

Tettük ezt azért, mert az a fajta pizza, amit az egész gasztronómiai élvezkedésünk elején kinéztünk, ennyi jobbnál-érdekesebb íz után már nem tűnt ide illőnek.
Végül kértük azt a pizzát, melynek nevére már sajnos nem emlékszem, és amelyen sajt, articsóka és sonka volt olyan lágyan összesütve, hogy egyetlen mennyei ízzé forrtak. A tésztája pedig olyan omlós volt, amilyen tán már nem is lehet.
Megkértük a pincért, adja át gratulációnkat a főszakácsnak. Elárulta, nagyon sokan dicsérik a pizzájukat. De hát ez cseppet sem meglepő.

Ezután kólával defibrilláltunk. Majd utójátékként almás-mákos és szilvás-fahéjas rétest kértünk, hozzá egy jó kávét.
Kétség nem fér hozzá, életünk legjobb vendéglője és legjobb ebédje volt. Összesen közel négy órát üldögéltünk itt nyugodt áhítatban, az ízektől és az együttléttől elvarázsoltan. Még a kávé után sem pattantunk föl azonnal: érdemesebb volt élvezni az étterem hangulatát és az ízek emlékét, és inkább elhalasztani a hévízi tóban való lötykölődést, mint felugrani az utolsó falattal a szánkban és rohanni a meleg vízbe.
Minden idők legtökéletesebb ünnepi ebédjét sikerült ajándékba adnunk egymásnak.
És egyszer csak eljött az az idő, mikor azt éreztük, már fel bírunk állni. Teli gyomrunkat cipelve óvatosan felbaktattunk a várba. Illetve csak a kapujához, mert a borsos belépőár eltántorított. Borzasztóan megrendítő – mikor az ember önnön nyelvén taposva felkúszik a hatvan fokban a várig – azzal a táblával szembesülni, hogy: fizess, pláne: nem is keveset, azért, hogy kiköphetted kis tüdődet. Nyilván van valami ésszerű ár, amit szívesen fizetünk. Ez nem az volt.

Lementünk hát, és a Scotti (illetve a templom) előtt bevágtunk jobbra. Itt fás-ligetes rész fogadott, meg egy feltárt rom, egy alsó várhoz hasonlító megmászható alaprajzféle. Itt is elidőztünk kicsit.

Visszafelé átautóztunk Sümegprágán, melynek nevével ellentétben semmi köze a cseh fővároshoz (bár valami összefüggés mégis lehet ezen tájék és a cseh nép között, hisz Sümegprága, Sümegcsehi, Csehi, Csehimindszent mind-mind a környéken, szinte egy kupacban levő települések).
Valahol ki tudja melyik két falu között pedig egyszer csak óriási napraforgók vigyorogtak be a kocsiablakon.

Nem lehetett nekik nem visszavigyorogni: megálltunk egy fotózásra, mert ez eddig még kimaradt az életünkből (az enyémből legalábbis teljesen).

Szépek voltak, mi meg boldogok, hogy ők szépek, meg hogy nyár van, napsütés, növényzet és táj.

Aztán átvágtunk Cserszegtomajon, mivel kifeszített transzparenseken hirdették a cserszegi borfesztivált. Na de SEMMI nem volt semerre. Egy pontig odafelé volt kiírva hogy borfesztivál, utána meg már vissza-nyíl mutatta az irányt, de ama bizonyos pont az ég egy adta világon semmi borfesztivál jelleget nem mutatott.

Keszthely.
A Magyarok Nagyasszonya templomot nagyiramban fotóztuk körbe, hogy még napfényben elcsípjük a kastélyt.

Épp hogy elkaptuk, amint a lemenő nap fényében fürdőzött, a sok turista gyönyörűségére.

Olyannyira épp, hogy mire a hátsó, nagy kertrészhez értünk, elözönlöttek bennünket a szúnyogok. Mindenesetre azért sikerült sok szép fény és árnyék játékában CMOS-ra rajzolni a kastély hatalmas, fenséges épületét és parkját.

Rengeteg fotóval és még több szúnyogcsípéssel gazdagodva, egy objektívsapkával szegényebben tértünk vissza a sétálóutcára.
Meglett a cukrászda, ahol anno isteni finom almáskrémest ettem! (T)Ettük ezt most is, de mivel nap vége volt már, nem kaphattuk frissen. De süti volt és pihenés és üldögélés a sétálóutcán és bámészkodás és ami a legfontosabb: kettesben. Elme-rengésünk volt arról, milyen szép napnak is érkeztünk a végéhez.


Felocsúdván visszasiettünk a Nagyasszonyhoz: gyors vizit a mellette lévő parkban, hátha itt hagyott el engem az a hűtlen objektívsapka. De nem.


Vasárnap.
A szállást délelőtt tíz óráig kellett elhagyni. Elpakoltunk magunk után, összecsomagoltunk mindent, és megkértük a szállásadónkat, búcsúzóul vezessen végig bennünket a többi kiadó lakrészen is. Ámultunk, bámultunk. A tetőtéri „lakosztály” valóban pazar, már-már királyi. De a leginkább nekünk valónak mégis a földszinti nagyobbik lakás tűnt (mi most a két nap alatt a kisebbikben laktunk). Meg is egyeztünk abban, hogy na, ide még visszatérünk.
Fürdőruhánkra kapkodtuk az utcai göncöt, így indultunk el. Elérkezettnek láttuk az időt arra, hogy ha már Hévízen töltjük a hétvégét, csobbanjunk végre egy jót a híres-neves tóban.
Közel egy órányit(!) voltunk a vízben. Drága ekkor értette meg, miért ajánlgattam én annyira az úszógumit. Nem hagyta magát korábban rábeszélni, így az egy órát kb. 1 négyzetméternyi (köb?) területre szorítkozva lötyögte végig, mint egy szép tavirózsa. De jövőre..!
Az elkövetkezendő napokban minden tagunk fájt. Főleg neki. Mint később kiderült: kezdő fürdőzőknek 15-20 perc tóbanlét ajánlott. Ezt sehol nem láttuk kiírva (valószínűleg mi voltunk a vaksik). Meg hát én gimnazistaként másfél–kétórákat töltöttem benne.. no igen, az ifjonti szervezet terhelhetősége…
A tavon ebédeltünk: a tóra nyúló épületkomplexumban lévő büfénél. A sültkolbász (curry-s ízesítésű, meg valami kicsit vadabb német vagy olasz talán, ez utóbbi szalámi ízzel büszkélkedhetett) nem volt valami eget rengető, de legalább kiadós. Ettünk, kicsit még sétálgattunk, aztán összeszedtük cuccainkat, meg bátorságunkat és erőnket, és nekivágtunk a hazaútnak.
Fonyódon van két kilátó.

Itt még megálltunk „kilátni”, hisz a déli partra amúgy nem nagyon jellemzőek a magaslatok.


Egészen Velencéig autóztunk ezután, illetve Pákozdig, ahol a csata emlékművénél levő kis múzeumféleség teraszán elfogyasztottunk egy isteni kávét. Szeretjük ezt a helyet, már ismertük, ezért álltunk meg pont itt.


Aztán tovább autózván láttunk egy vidám sárga kis helikoptert a sztráda fölött zümmögni, még viccelődtünk is, nehogy ránk essen.. Csak itthon derült ki a hírekből, hogy mintegy öt perccel mögöttünk egy hatalmas baleset történt, ami miatt pillanatok alatt Akarattyáig beállt a sor. De mi ezt is megúsztuk.
Nagyon jó érzésekkel tértünk haza. Mintha egy egészhetes nyaralás ért volna véget. Telis telve élményekkel, szépségekkel – meg a háziborral, a ribizkelekvárral, az őrült jó ebéddel –, rengeteg kilométerrel a lábunkban, fáradtan, kimerülten, mégis kisimultan mentünk be hétfőn reggel a munkahelyünkre, azzal a nem titkolt céllal, hogy végre kellemesen kipihenjük ezt a „pihentető” fantasztikus hétvégét.