Horvátország 2009. aug. 27. szerda - 2009. szept. 2. kedd

1. nap, amelyen az utazók összecuccolnak és összekupacolnak, és nekivágnak a nagy dalmáciának, ahol majd különféle kalandokon átverekedve magukat meg is szállnak.

Szóval igen, elindultunk a nagybetűs Horvátországba. Reggel indultunk. Már amennyire tőlünk telik. Olyan későreggel. Az út többek között azért bizonyult kalandosnak, mert az egyik alagút előtt nagyjából egy órát vesztegeltünk. Ugyanis baleset történt, persze ezt nem a hosszú-hosszú kocsisor végén megállva tudtuk meg, hanem miután már majdnem visszafordultunk, és erre megindult lassacskán a sor. A roncsautó amit elvittek a szembesávban a hátunk mögé, nem volt szép látvány. A krétarajz sem, amit felrajzoltak, és ami azt mutatta, hogyan szaladt át a jármű a szembesávon keresztül nyílegyenesen a természetbe. Közvetlenül egy alagút előtt. Mi meg aszittük az alagútban történt valami. De hálistennek nem. Szóval továbbindulhattunk.

.

Egyikünk sem járt még ezen a tájékon, Isztria felé. Ezért újdonság volt Rijeka látképe fentről (ami igen-igen szép), és újdonság volt az is, hogy mekkora-hatalmas hegyek vannak erre.

Éhesen és fáradtan érkeztünk Rovinjba. És dögmeleg is volt. Próbáltunk szállást találni, de ilyenkor én hiába vagyok nyelvzseni (jessz, nó, plíz, stb..), fáradtan és csüggedten elég bátortalanul próbálkoztam a szállások, és a tárgyalóképes személy levadászásával. Miután több helyen mondták, hogy nincs kiadó szállásuk, és máshol sem lesz, mert ügyesen valami hatalmas fesztiválkor sikerült megérkeznünk, méginkább elcsüggedtünk. Kicsit feljebb kezdtünk próbálkozni - na nem az elnöknél, hanem földrajzilag feljebb, távolabb az óvárostól, a nyugodtabb és családiasabb utcácskák mentén. Találtunk egy hölgyet, aki úgy beszélt velünk, mintha legalábbis iskolaigazgató lenne, mi meg a balga kisdiákok. Először mutatott egy szobát, melynek se hűtőszekrénye, se rezsója, fürdőszobája pedig a folyosó végén. Értésére adtam, hogy mi nem igazán ezt keressük, merthogy konyhára márpedig igenis hogy szükségünk van.

Immáron egy erősen gondterhelt igazgatónővel álltunk szemben. Vártunk a sorsunkra, intő vagy apartman. Szerencsére az igazgatónőnek gyors észjárása, valamint egy kicsit kevésbé igazgatós nővére is volt. Felhívta, körülbelül oly titokzatossággal és komolysággal beszélt a telefonba, mintha az elnököt hívná, és valamely fontos nemzetbiztonsági esetet kellene megvitatniuk. De aztán végül kimondta ránk az ítéletet: 40 euróért tud adni szállást, ahova egy óra múlva költözhetünk be, mert takarítják. De akár most megnézhetjük, a férje elnavigál minket kocsival.
Konvolyban odaértünk.

Klassz szoba az emeleten, tágas. Kicsi választófal van a nappali és az étkező-konyha között.
Teljes szobahosszon végigfutó erkély, és nem apró rezsó, hanem normál gáztűzhely. A hűtő tiszta, a fürdőszoba pedig az előtérből nyílt (innen nyílt a tulajdonoséknak egy saját lakrészük és egy saját fürdőszobájuk, de sose zavartuk egymás köreit), és szintén nagyon tiszta, ráadásul szagelszívós. Nagyon kedvesek voltak a szállásadóink, amiben csak lehetett, segítettek. Volt kis kölök, nagy németjuhász - vagyis idilli környezet -, és olaszos lendület, hogy csak úgy röpködtek a CIAO!-k, persze ez nem csak náluk volt így, városszerte, vagy Isztria-szerte igaz volt.

Lecuccoltunk és elindultunk az óvárosba.
Amit így csak esti fényekkel láttunk. Ám így is gyönyörű volt az első gyalogtalálkozás!

.

.

2. nap, melyen csütörtök köszönt rá rovinjra. Az utazók megnézik a környéket, strandra vadásznak és csak naplemente után látják városukat. hogy ezt megünnepeljék, megvacsorálnak egy kazalnyi tintahalkarikát a mólón.

Igen, ez volt az a nap, mikor Hékás is rádöbbent, hogy Horvátország nem a hosszú és sekély homokos tengerpartjairól híres.

Reggel, amint felserkentünk, célba vettük a bícset. Azt hiszem, még ez előtt volt az, hogy otthon, reggeli közben megismerkedtünk Ödönnel. Ödön egy szöcskeállat, aki az erkélyünk korlátjában élt. Nem is láttuk az egy hét alatt se vadászni, se táplálkozni, se azt, hogy eljárt volna szórakozni… de talán nem haldoklott. Remélem.

Nos, vissza a strandra: körbejártuk, körbefotóztuk, majd hazatértünk ebédelni.

Aztán újból elindultunk a már részben felderített part felé, ezúttal pancsizni.
A tenger isteni volt, a kövek kicsit kevésbé, de találtunk egy olyan szakaszt, ahol a sziklák közé némi homokos síkság is vegyült. És eltökéltük, veszünk olyan béna szörfcipőt, mint ami a bunkó németeken látható.

A fürdéstől elpilledve halványan maradt még erőnk arra, hogy naplementekor elnézzünk a városba.

Körbefotóztuk az épphogyfényben, és eközben nagy tömegre figyeltünk fel a mólónál. A fesztivál keretén belül fincsi halvacsorát árultak. Rántott tintahalkarikát vettünk, sok kenyérrel és ásványvízzel. És beültünk a többi helyi és turista közé a padsorba. Nagyon jó hangulat volt :) És persze szép panoráma.

Hazaérvén még egy kicsit únóztunk a teraszon, és közben hallgattuk, amint két színpadon kétféle zenekar kétféle zenét játszik.

.

.

3. nap, melyen az utazók porecsnek tartván elfjordul a lim-fjord felé. porecsen porecsre esznek és koccintanak, majd hazatérvén csak este látják városukat. A fesztivál végi tűzijátékot pedig a teraszról.

Délelőtt fél tizenegyre már össze is szedtük magunkat, és rögvest elindultunk a Lim fjordhoz. Ez egy elég hosszú hasadék, egy csatorna, ami elég mélyen benyúlik a félszigetbe. Igazából itt szembesültünk vele, hogy Rovinjból nem lehet Porecsbe eljutni a tengerpartot követve. És ahogy megkerültük a kanálist, fantasztikus látványban lett részünk.

- sorköz -

Fentről, délelőtti órákban egészen fenséges a színe, a kékeszöld árnyalat mélysége már-már szédítő. Feledhetetlen látvány, az biztos. Parkolni nem nagyon lehet hol, mert elég keskeny szerpentin vezet a fjord felett, de azért találtunk a hegyoldalban egy pici beugrót. A szalagkorláthoz simulva fotóztunk, amint böhöm autók és buszok száguldoztak el mögöttünk. De megérte.

Porecsbe egy furcsa vörös talajú sztyeppén keresztül érkeztünk meg.

Mármint a kocsit távolabb tettük le, a mars-talajon csak gyalog araszoltunk keresztül, hogy az óvárosba jussunk.

A marsi földeken vidámpark és cirkusz tanyázott. Erről is, meg az óváros innen látható oldaláról is sok fotó készült.

Majd bevettük a várost.

Gyönyörű kis utcácskák, nem olyan meredeken, mint Rovinjban, de legalább annyira megkapóan.

Apró boltok, mindegyik olyan, mintha egy-egy képzőművészeti műhely lenne, ez igazából a teljes Isztriára elmondható, legalábbis amerre mi jártunk. (Na jó, talán kivéve Pulát, az egy nem túl kedves, poros-koszos-forgalmas város, de erről majd később.)

Eljutottunk a település fő templomába is, ami - bár nincs olyan magasan, mint a Szent Eufémia Rovinjban, mégis - csodálatos látványt nyújt mind kívül, mind belül (a belső mozaikok nekem a tanulmányaimból ismert ravennai San Appolinare in Classe templomot idézték, utóbb itthon visszanéztem, nem véletlenül: http://www.marilenalacasella.com/Img/Grandi/san-apollinare-in-classe.gif )

Porecsen sokat sétálgattunk az utcácskákban, de legalább annyit a parton is.

Gyönyörű hosszú parti sétánya van a városnak.

És itt láttuk (láttatta meg velünk az éhes gyomrunk) a település valószínűleg legklasszabb pizzériáját. Nem túl nagy étterem, a félszigetnek – ha a tenger felé állunk – jobbfelén. De mi kíváncsiak és bátrak vagyunk, meg némiképp pofátlanok is, ezért felmentünk az épület legtetejére. Eleinte nem is voltunk biztosak abban, hogy itt eszünk.

De mikor felértünk és megláttuk a panorámát, megízleltük a még épphogy kibírható, de gyönyörűen szikrázó napsütést odafönt, tudtuk hogy mi ma itt ebédelünk. A pincér utánunk jött, hogy segíthet-e, és hát rögtön megkérdeztem, ehetünk-e itt fent. Csak kicsit nézett ránk furcsán, de azért kinyögött egy jesszt. Amint leültünk, Hékás közelebbi barátságba került egy szép élénkzöld ájtatosmanóval. Ezt a mély baráti kapcsolatot meg is örökítettem.

Grillezett tintahalat és tonhalas pizzát rendeltünk. És rengeteg képet lőttünk közben.

Persze bevállaltunk egy-egy sört is, kocsi ide vagy oda. Úgyis kipárologtatjuk ebben a melegben :) (nem a kocsit, a sört..)

Az ebédet követően még kb. egy órát mászkáltunk a városban

.

– fantasztikus apró tereken, játszótéren, udvarokon, templomoknál –, majd hazaindultunk.

Otthon, Rovinjban még egy rövidke sétát tettünk a naplementével megfestett parti sétányon, körbejártuk fotógépünkkel a félszigetet, hogy minden irányból megörökítsük narancsos-lilás színeit.

Állítólag Alaszkánál kitört valami vulkánféle, s ennek a légkörbe jutó kéngőze okozta azt, hogy az északi féltekén ebben az időszakban mindenhol csodálatos napfelkeltében lehetett gyönyörködni. Nem tudom, mindenesetre valóban feledhetetlen színek és felhőmontázsok varázsolódtak elénk.

Még a Szent Eufémia templomhoz is felmentünk. Szép innen a tenger, még este is.

4. nap, miszerint szombat, melyen a reggeli strandolást követően az utazók megnézik a várost, immár nappal (na jó, késődélután). Végül fény derül arra, hogy a fesztiválnak nincs is vége.

Igen, ezen a napon ébredést és reggelit követően a strandra mentünk. (Reggeli közben örömmel konstatáltuk, hogy Ödönke még megvan.) A strandról nem sok mindent tudok írni, most már strandpapuccsal a lábamon indultam a vízbe. Hékás nem tudta így használni a papucsot, megbeszéltük, ha marad pénzünk, veszünk neki olyan béna bunkónémettúristás szörfcipőt.

A strandolás után megebédeltünk otthon, majd rövid ejtőzést, kávézást követően városnézni mentünk. Végre napfényben, világosban, nappal!!!

Kicsit távolabbról indultunk neki a gyaloglásnak, nem közvetlenül a félszigettől. Meleg volt, és viszonylag csendes: azt hiszem, pont elcsíptük a délutáni sziesztát.

Megcsodáltuk a szikrázó tengert, a ringatózó csónakokat, a fesztiválos vacsoránk helyszínét, a mólót, ahol most üresen fakultak és hevültek a padok és az asztalok a napon.

A móló végéről megbámultuk, lefotóztuk a félszigetet, a horgászó helyieket, a sirályokat.

Körbementünk a félsziget egyik belső utcáján, amit egy idő után jobboldal felől egy strandolós partszakasz szegélyezett.

.

Ez az utca később felvitt majdnem egészen a Szent Eufémiáig.

Közben mindenütt fürdőző fiatalokat láttunk a sziklákon heverészni, mintha valami hatalmas dagály vagy cunami vetette volna őket partra.

A világítótorony után visszafordultunk a felfelé kúszó sétányon, és leértünk újra közvetlenül a víz mellé. Sirályok, sziklák, sikátorok, tenger, boltocskák, éttermek, pár szép házrészlet.

Aztán megindult a turisták áramlása, a nap erejével fordítottan arányosan.

Néhány fotó a parton, ahogy a sárga égbolt magával azonos színűre festi a vizet, úgy, hogy csak a hullámokból lehet tudni, melyik az ég, melyik a víz.

Aztán egyre narancsosodik minden, majd vörösbe, végül lilán át kékbe fordul.

A „sötét” éjszakában találtunk egy apró borozót, amely igazi helyiek által kultivált intézmény lehetett. Füst, kopott bútorok, egyszerű emberek.

Az egyik törzsvendég kedvesen invitált bennünket, majdnem hajlottunk is rá, de rövid habozás után mégis nemet intettünk, a füst túl áthatolhatatlannak tűnt. Kislány a pegazunikornis lufijával, traktor a „kertvárosi” részen, zsivaj a sok életrekelt tavernából, napszemüveges (!)fiatalok kortyolják koktéljaikat és söreiket, éjszakai kék fények festik az aszfaltot egy tengerparti étteremnél. Nagyjából ezzel a kavalkáddal zárult a nap.

.

.

5. (vasár)nap, melyen az utazók megnézik európa legnagyobb amfiteátrumát és végigunatkozzák a poros és személytelen pulát, majd pediglen belebotlanak baléba és ettől leesik az álluk. Este megmártóznak a lemenő nappal narancsra festett tengerben.

Már majdnem fél 12 volt, mire Pulába értünk. Ugye mert ehhez megint át kellett vergődnünk magunkat a Lim fjordon, amin se híd se komp, így hát kerülő.
Meg nem is a koránkelésünkről vagyunk híresek.

Szóval megérkeztünk, és már a legelején picit csalódottak voltunk: hol az a kedves kisvárosias hangulat, hol a személyes varázs, ami Rovinjban és Porecsben fogadott minket??? Sehol. Megközelítettük az amfiteátrumot, aminek a belsejében rikítókék színpad és széksorok díszelegnek, körbejártuk a nagy kerek romot, és semmi izgalmat nem leltünk benne.

Valahogy az egész túl nagy volt, túl embertelen méretű ahhoz, hogy érvényesülni tudjon abból a közelségből, ahogy rápillanthattunk.

E közelség és szokatlan arányok miatt fotókon sem nagyon lehet érzékeltetni az épület hatalmasságát, viszont a fényviszonyok igazán szépek voltak.

Talán madártávlatból más hatása lett volna, nem tudom. Bementünk a shop-ba is, vettünk egy hűtőmágnest – biztos ami biztos alapon, merthogy mindenhonnan van mágnesünk, hát pont innen ne legyen?! Egy légifotós mágnest választottunk.

Meglátogattuk a Gemini kaput,

.

a kis színházat, és találtunk egy modernebb stílusú Krisztus-ábrázolással díszített templomot.

Felmentünk a várhoz is. Be nem mentünk, mert az pénzbe került, és abból kiindulva, hogy a város többi része mennyire kevéssé lelkesített bennünket, úgy gondoltuk, ez sem okozna különösebb érzelmi hullámot, tehát fölösleges.

A várból lefelé menet találtunk viszont több gyönyörű templomot is. Az egyiknek szép kerengője volt, pálmafákkal, szobor- és oszlopfőgyűjteménnyel.

Visszaértünk a főtérre, ahol körbefotóztunk mégegy kaput (már fogalmam sincs milyen névre hallgatott), majd elindultunk, hogy megkeressük az Augustus templomot.

Volt közben egy kávézó, ahol James Joyce szobra merengett a tömegbe,

voltak szökőkútnál fürdőző csupasz kölykök,

volt postahivatal – ahol végre bedobhattuk a még második napon megírt képeslapjainkat – és a főtértől nem messze volt ócskapiac is.

Rövidebb szakaszon a tengerpartra is kimentünk – volna, ha nem lett volna annyira büdös és ipari. Visszaaraszoltunk hát a sétálóutcákra, láttunk felújítás alatt álló kastélyt, és innen már látszott az Augustus templom is.

A templom egy nagy téren van, itt található a városháza is (a városházának mindkét oldalán volt egy-egy ilyen kis négyoszlopos épület, de mára csak a baloldali maradt meg, ez az Augustus).

Erről a térről egy sétálóutcán átértünk egy másik szép térre, ahol szintén egy templom állt, bár ez már közelebb volt a mai templom fogalomhoz. Harangtornya őrként meredezett mellette.

Továbbhaladtunk a sétálóutcán, és kiértünk arra a partszakaszra, ami az amfiteátrum felé, a kocsihoz vitt minket vissza. Hát, összegezvén a városnézést, abban teljesen egyetértettünk, hogy egyáltalán nem volt nagy élmény. Dehát látni kellett ahhoz, hogy ezt el tudjuk dönteni.

Viszont hazafelé megálltunk egy kicsiny faluban, amit már odaúton kiszúrtunk magunknak, csak akkor még élt bennünk a lelkesedés Pula iránt és elodáztuk a felfedezőutat. Hát most felfedeztük Balét.

Pici falu, sokkal öregebb és megkapóbb utcákkal, mint bármely másik, turisták által felkapott település.

Hihetetlen volt látni, hogy itt-ott szinte gömbölyűre koptak a kövek az évszázadok során.

.

A falunak van egy hatalmas temploma, egy szintén hatalmas különálló harangtoronnyal. És a település minden utcája ide vezet, bármerre bóklásztunk, állandóan itt kötöttünk ki. Döbbenetesek voltak a méretek, szinte alig fért el az apró téren a hatalmas építmény. Mintha Pula egyik nagytemplomát itt pottyantották volna el véletlenül az istenek.

Lentebb bástyával szegélyezet várfal, és egy hatalmas városháza hirdette, réges-régen nem akárkik lakhatták Balét.

Kicsiny meseváros a javából, ajánlom minden kiváncsiskodó vándornak.

Persze módjával, nehogy ez a hely is egy, a birkanép által megszállt turistaparadicsommá váljon.

A nap további részében az utazók jó nagyot zabáltak otthon, majd pancsoltak egy naplementéset a tengerben, közel a nudista strandhoz, megfáradtan.

6. nap ami hétfő, az utazók végre koradélutántól barangolnak a városukban, esznek gyurcsány-fagyit és lefotóznak többszáz száradó ruhát. A lemenő nap megvilágítja Eufémia oltárát.

Igen, valóban, képesek voltunk végre arra, hogy már délelőtt összeszedjük magunkat, és az ebéd után tényleg elinduljunk a városba. A kocsit egy árnyasabb kis kertvárosias utcában hagytuk, valami panzió parkolórészén talán, mindenesetre védettnek és kevésbé forgalmasnak tűnt a hely. Egy parkon keresztül sétáltunk le a tengerhez.

A normál tengerparti sétány gyors feltérképezése után olyan jachtkikötőket és hajójavító telepeket jártunk végig, hogy csak na.

.

Persze a várost ekkor is, minden szögből lefotóztuk, tengerrel, anélkül, hajókkal, felhőkkel (ha lettek volna, de hát negyven fok volt és igazi nyári napsütés), emberekkel.

Azután következett az igazi dzsumbuj, a város végre a déli, a legmagasabban fekvő nap fényében.

Furcsa volt azokat az utcácskákat, amelyeket már rég ismertünk villanyfényben és tömeggel, most nappali fényáradatban látni, úgy, hogy épphogy megkezdődött az ebéd utáni csendespihenő.

A színes házak, száradó ruhák, erős árnyékok, lézengő helyi gyerekek (mit nekik szieszta!) világa, időszaka ez, mikor a hőségben nem csak a fagyi olvad el, de már-már a tölcsér is lángralobban.

Ide vág, hogy mikor az egyik parti fagyisnál rendeltünk, és meghallották, hogy magyarul beszélünk, a fagyis srác egy gyors és művészi mozdulatsorral olyan arculatot rittyentett a tölcsérünkbe csokoládé, puncs és pisztácia ízekből, hogy csak na. És az attrakció itt nem állt meg: mikor átnyújtotta, büszkén osztotta meg velünk mesterműve címét: „Gyurcsány Ferenc!” Igen, ismer bennünket Európa!

Már jócskán délutáni volt a napfény, mikor a göröngyös utcákon felbotorkáltunk a nagytemplomhoz.

Megvártuk a naplementét – ha már itt van az ember, muszáj megvárni, gyönyörű vörös fényár úszik be ilyenkor a templom főkapuján, végig, egészen az oltárhoz.


Utána kicsit még lófráltunk az esti belvárosban, bár ez már sok újat nem adott, na de hát azért akkor is...

.

.

7. nap az indulás napja, azonban előtte a két utazó elindul egy gyors városnézésre és étteremkeresésre. a csodapanorámás öbölből telebendővel a lim-fjordhoz mennek kávézni, majd pedig haza.

És végül ez a nap is elérkezik egyszer: a búcsú napja. Amíg a reggeli kávéval és a pakolással voltunk elfoglalva, bele sem gondoltunk. Mikor azonban ott tartottunk, hogy el kell búcsúzni a háziaktól, kicsit összeszorult a szívem... gyorsan elkértem a háziúr e-mail címét, biztosítottuk arról, hogy az elkövetkezendő nyarak valamelyikén még mindenképpen visszajövünk, majd meleg baráti kézfogások közepette elköszöntünk.

Egy keveset még sétáltunk a városban, hisz sokféleképp láttuk már, de délelőtti napfényben – lustaságunknál fogva – egészen mostanáig nem.

Más ilyenkor a fény, fehérebb, szikrázóbb, szúrósabb a délutáni sárguló, szétfolyó lágy mézhez képest.

Nekiláttunk ebédhelyet keresni.
Persze amit a térkép jelöl, az naná hogy nem úgy, vagy nem ott van.
Majdnem betévedtünk egy családi vállalkozásba, kihalt puccos kerthelység, sehol egy lélek, de még pincér vagy szakács se, csak a színes hirdető táblák: ilyen-olyan terasz és halétel és restaurant. Rideg volt, gyorsan továbbmentünk.

Mikor már farkaséhesek voltunk, és én egy kicsit agresszív kismalac is az éhségtől és a reménytelen étteremvadászattól, Hékás meglátott egy árnyas, ligetes partszakaszt, ahol fürdőgatyás strandolók ették kézzel faragott fa padokon és széppé formált karosszékekben üldögélve a tenger igazi gyümölcsét. Egy kis faházból hozták át ide az étket és a sört, maga a faház is a fák között bújt meg.

.

A panoráma innen magára Rovinj-ra valami fenséges. A csevap (ajvárral! itt döntöttük el, otthon veszünk ajvárt) és a tintahal is az volt, amit kaptunk. A felszolgáló lány szeme pedig egy az egyben Valeria Golino-é, eszembe jutott hogy megkérjem, hadd fotózzam le, de aztán túl gyáva voltam hozzá : (
A sör is fantasztikus volt, szóval egy rossz szót nem szólhatok, valóban segített méltó búcsút vennünk a gyönyörű várostól és a feledhetetlen nyaralástól.

Innen még elruccantunk a Lim-fjordhoz, hogy ne csak fenntről lássuk végre, hanem testközelből is, de ez már tényleg csak egy kis kitekintés volt a naaaagy út előtt.

A gyönyörű mélyzöld víz, a vidám pancsoló gyerekek és egy jó kávézás volt az utolsó pár kép, ami elraktározódott bennünk, orvosságként, kapaszkodóként, hogy ne legyünk olyan szomorúak amikor majd visszaérkezünk a szürke, zajos Budapestre.

Dehát muszáj volt visszatérnünk, nem lehetett tovább halogatni. Így hát neki vágtunk a hosszú-hosszú útnak hazafelé, a már ismert hatalmas hegyeken és végtelennek tűnő alagútakon át, megtelve emlékekkel, napfénnyel, a vidám emberek mosolyával, finom tengeri herkentyűkkel és még finomabb horvát sörökkel.

.

A háziúrtól búcsúzáskor kaptunk egy kis üveg grappát. Fél év telt már el azóta, lassan itt az ideje, hogy a nedű ízével felelevenítsük az akkori hangulatot!